A barti emlékmű (Fotó: Berényi Kornélia/Felvidék.ma)

Volt néhány kudarca a felvidéki magyarságnak lent is, fönt is. Hacsak az utolsó tíz év  önkormányzati, parlamenti, EU-választásait vesszük figyelembe. A számok ugyan olykor mást mutatnak, de lassan már nem is hiszünk nekik. Jogosan. Hiszen fogyunk, nemcsak demográfiai okokból, de az önfeladás mindennapi eszközeivel, módszereivel is.

S persze ekkor jönnek a szidalmazások minden társadalmi rétegben, minden korosztályban. A „legbátrabb szégyenpad” a névtelen, arctalan, ismerős és ismeretlen facebookosoknál (most éppen ez a legegyszerűbb módszer), aztán a bulikon, összejöveteleken, gyűléseken, és még ki tudja hol, elsírjuk, hogy mindenki csalódott mindenkiben. Leginkább persze a pártokban, és vezéreikben. Bugárt is elküldtük már a legmélyebb gödörbe, onnan is kimászik, vagy inkább túléli, de Menyhártot, Csákyt, meg a többit is. Csak azért nem sorolom, mert nem szeretnék kihagyni valakit, na meg, van, akit én le sem írnék, neve nyomtatásra sem érdemes.

Tehát mindenki bűnös, a szlovák, a magyar politikus is, és az egyszerű nép odalent már nagyon csalódott a politikában, a kultúrából is elege van, legföljebb a falunapon megeszi a gulyást, meghallgatja a Lagzi Lajcsit, a templomba sem megy, mert az meg nem az „ő asztala”, talán meg sem érti mi zajlik ott, mit mond a pap, na meg neki dolga van vasárnap, bevásárlás, főzés, kocsimosás. Elég a baja a mindennapi felvidéki magyar polgárnak. Tisztelet a kivételnek.

S mindamellett várja a csodát! Olykor még beszól: le kell váltani, meg kell szüntetni, új pártot kell alapítani.

S mit sem gondol arra, hogy saját népének, gyermekeinek, unokáinak sírját ássa, amikor az állam adta jogokat nem ismeri, nem érdekli, nem éli meg.

Továbbra is a magát magyarnak valló értelmiségi (hogy már ne menjek alább), – ovával, lágyítójelekkel, szlovák helyesírással írja a nevét, beadja szlovák oviba, iskolába gyermekét, hogy érvényesüljön (ezt szajkózza 30-40 éve). A többségében magyarok lakta községek hangszóróiban nem szól a magyar zene, mert valaki szóvá tette, és sértő az ott lakó más ajkú, de kisebb létszámú lakosnak, az önkormányzati iratok, jegyzőkönyvek, válaszlevelek nem íródnak magyarul, a magyar irodistákat foglalkoztató hivatalokban, egészségügyben, üzletben, intézményekben. Sorolhatnám a végtelenségig az önmaguk sírját megásó felvidéki magyarság mindennapi cselekedeteit, amellyel naponta egy-egy hanttal mélyítik a majdani sírok fenekét.

Apropó, sírok: jutott eszembe mindez amikor Barton a II. világháborúban (1939-1945) elesett magyar katonák emlékművét avatták fel a minap. Azoknak a katonáknak lett itt a falu temetőjében a szerény emlékműve felavatva, akik az egykori Felföldön és a szlovák tájakon is a vérüket ontották a HAZÁÉRT (mert a legtöbb emlékműre még ez került – és HAZA csak egy volt, és ma is egy van, ők ezt tudták).

A szokatlan időpontban – reggel 9.00 órakor felavatott emlékműnél, ott volt vagy 3-4 alapiskola alsó és felső tagozata (magyar diákok), akik a szlovák himnusz után tökszlovák polgármesteri köszöntőt hallgattak meg (Bart községben, ahol több mint 90 % a magyar lakosok száma), magyar vendégek jelenlétében még egy tízpercnyi történelmi leckét sem kaptak abból az időszakból, amelyet éppen ősapáik a hazai és távoli frontokon megéltek.

Talán az egy ágyúlövés idézett egy másodpercnyit a korabeli harcok hangulatából, meg a férfi dalárda előadásában a harcok mezején elhangzott katonadalokból elhangzott pár strófa.

Egy szlovák és magyar pap megszentelte az emlékművet, egy imát sem mondtunk el halottainkért, az emlékezők lerakták csendben a koszorúikat, köztük az a szlovák tábornagyi klub vezetője is, aki Pozsonyból érkezett (talán egyetlen szlovák vendég).

Akaratlanul is párhuzamot vonok, Úzvölgye és a barti temető között.

A románok botokkal temetőt foglaltak, a székelyek összefonódva imádkoztak, védték az övéiket. Barton önként és büszkén „adtuk át” történelmünket – mint mindig, most is a megbékélés jegyében. A székelyek folytatják harcukat az igazságért, mi feladjuk a múltunkat, megpecsételve a jelent, s temetve a jövőt.

S a nép, az istenadta nép hallgat, tűr……s Petőfi Nemzeti dala jut eszembe kérdőjelekkel:

Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak- e,
És áldó imádság mellett.
Mondják-e el szent neveinket ?