Hivatásunk összeforr az elmúlt idők embereinek életszentségével, akik felismerték küldetésük szépségét. Életünk egy örök advent és húsvét, mert várjuk az Urat, aki érkezik, és hirdetjük az Ő halálát és feltámadását. „A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját” (Jn 1, 23) – mondja önmagáról Keresztelő Szent János, amikor kiléte felől érdeklődnek a ”világ okosai”.
Így beszélt az, aki felismerte Jézus Krisztus érkezését. A kereszténység hajnalán, egyik legnagyobb szentírás-magyarázónk, Origenész írja Keresztelő Szent Jánosról: „Kiált és harsog, hogy meghallják azok is, akik távol vannak a beszélőtől, hogy a nehéz hallásúak is megértsék a nagy hanggal hirdetett dolgok nagyszerűségét.“
Milyen nagyszerűségre gondolhatott Origenész? Urunk érkezésére. Isten emberré lett és közénk jött, hogy ne kelljen már tévelyegnünk a sötétségben – az élet értelmetlenségei között. A sötétség nagy úr tud lenni, minden életkörülményben, amiben elhagyjuk az igaz Istent és más istenek után nézünk. A sötétség könnyen álmot és bizonytalanságot hoz az emberre. Szomjazunk Istenre, mint egy kivetett, aki csak a pocsolyából iszik, habár vágyódik a forrásvíz után.
A rég ismert szép szavakat, mint például öröm, szeretet, család, béke – karácsony szent ünnepének közeledtével –, lecsupaszítja, földiessé teszi a szomjazó ember.
Hiszen amíg egy fenyőfát díszbe borít, addig ezeket a szép szavakat levetkőzteti. Igen, lecsupaszítja – megfosztja Isteni értelmétől. Isteni értelme ez, ahogy Jézus mondja a templomban: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon.“ (Jn 7,37) A pocsolyát szürcsölő ember falat épít hidak helyett – félelmet sugall remény helyett. Merjünk közeledni a forráshoz, Krisztushoz! „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit.“ (Róm 13,12)
Hogyan közeledhetünk Hozzá? Miképpen tudunk gondoskodni arról, hogy valóban a forráshoz jussunk? Szeressük Krisztus Urunk Egyházát – közösségünket tevőlegesen is, ne csak névileg. Együtt érezni az Egyházzal annyit tesz, mint annak teljesen részese lenni. Légy része ennek, mert a keresztség szentségében erre kaptál meghívást: szentté lenni a megszentelt egyház közösségében. Szent Pál tűpontossággal tapint a lényegre: „Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére.“ (Róm 15,7) Erre buzdítva magunkat ne feledjük, hogy ennek óriási feltétele van – keresni kell Istent.
Keresni kell Isten arcát. Elsőként nézzünk bele smink és grimasz nélkül a lelki tükörbe. Mert sminkeltek lehetünk, amikor lekicsinyelljük bűneinket, sőt le is tagadjuk azokat; grimaszosok is lehetünk, amikor nem hisszük el, hogy Isten megbocsátja bűneinket. Tiszta arccal nézzünk bele a tükörbe, hogy meglássuk: Isten szépnek teremtett. Szépnek igen, akiben az éltető Szentlélek lakik.
Jusson eszünkbe Szent János levele: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat vezetjük félre, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket. Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazugnak tüntetjük fel, és tanítása nincs bennünk.“ (1Jn 1, 8-10)
Ezután nézzünk bele a mellettünk élő ember szemébe, hogy meglássuk: Isten szeretetre teremtett. Szeretetre igen, hogy kapcsolatainkban igazi „hídépítők“ legyünk, aki képesek önzetlenül szeretni. S végül nézzünk bele a szinte vagy teljesen idegen ember arcába, hogy megtapasztaljuk: Isten látogat. Látogat igen, hogy általunk is szerethesse őket Isten. Nem szabad megfeledkezni a sorrendről, mert, ha ezt megtartjuk, akkor személyünk ajándékká válik és nem veszünk el, nem leszünk az élő holtak országának tagjai már itt a földön.
Azoknak országa ez, akik sötétségben botorkálva, szánalmas kis életükkel tetszelegnek magukban. Ők szélsőségektől megrészegített módon isszák a poshadt vizet. Kiknek istene a nyerészkedés, aminek áldoznak naponta a házi oltáron. Az ilyenek számára nem létezik advent, de még karácsony sem. Zárt világuk zugaiból csúfolódnak azokkal, akik nyitottak Istenre. Csúfolódnak, amikor az Istentől megérintett keresztény lélek virrasztva készül a Szent Éjszakára. Virrasztva, azaz imádsággal, önmegtartóztatással és cselekvő szeretettel.
Ha keressük Isten arcát, életünk harsonaszó lesz mindazok számára, akiknek hallása életlen, süket Istenre. Keresztségünk felszólít, hogy menjünk és legyünk tanúkká, akik forrásvíz után – Krisztus Urunk után áhítoznak. Vigyük el a vigasztalást, miszerint mindenki megláthatja Betlehem fényét – Jézus Krisztus érkezését –, ha lelkének tükrébe tekint, közösségét szeretettel átitatva szolgálja. Hiszen Krisztus mindenkihez érkezik.
(A szerző Felsőszeli plébánosa)
