Én még olyan világból jöttem, amikor szinte minden kézzel fogható, művelhető, ésszel felfogható, szakemberrel javítható volt. S ebben a világban az ember is „művelhető” volt, mert akár a falusi, akár a városi ember leginkább csak azt az emberkét adta felsőfokú képzésre, akinek arra volt hajlama, akarata, képessége, tudása.
Otthon is kellett ugyanis a segítség, a jó szakember. Igen gyakori volt, hogy egy jó mesterség apáról fiúra öröklődött, hiszen a gyermek pici korától ott lábatlankodott az édesapja mellett, amikor az fúrt, faragott, cipőt javított, maltert kevert, vasat ütött, kenyeret sütött, vagy állatot nevelt. S a közösség azáltal is gazdagabb volt, hogy a legfontosabb szakmák, műhelyek rendelkezésére álltak a lakosságnak.
A lányok meg az anyjuk mellett tanulták meg a szövést, varrást, főzést, sütést, gyereknevelést, állattenyésztést, kertművelést – s mindez a megélhetés alapját szolgálta. Ennek köszönhetően nemzedékek élték túl a nehezebb éveket, évtizedeket, nem szorulva államra, idegenre, s még a kolduson is tudtak segíteni, ha betévedt. A rokoni kalákában végzett nagy családi és mezőgazdasági munkálatoknak, majd az ünnepeknek is közösségerősítő szerepük volt.
S valami csodálatos rend, rendszer volt abban a világban, melyről a mai generáció gyakorta lekicsinylően vélekedik.
Igaz, ehhez a háború utáni új világrend is hozzájárult, hiszen hosszú lenne felsorolni, mi mindent ölt meg a régebben született generációkban is, melyeknek képviselői már mindent meg akartak adni a gyermekeinek, akár a saját megaláztatásuk árán is.
Közben óriásit „fejlődött a világ”, mind technikailag, mind szellemileg. Az elektromos kütyüktől kezdve a TV-n, interneten át az elektromos seprűig… ne is soroljam, ismerjük, élvezzük, érezzük a hatásukat.
A gépesített modern lakásaink azonban egyre üresebbek, csupán a csendes zörgését hallani egy-egy házi robotnak, kütyünek, főleg, ha egyedül vagyunk lakásainkban, olykor apátlanul, anyátlanul, gyermektelenül.
S az egyedül maradt idősek pedig várnak, egyre csak várnak valakire, van aki még a saját otthonában (amíg bírja), de egyre többen az idősek otthonában. A szerencsésebbek, vagy arra alkalmasabbak még felkeresik a helyi közösséget, ahol szót válthatnak (leginkább lelki gondokról, betegségekről), de a legbelsőbb érzések, hiányok ritkán kerülnek említésre.
Az ifjabb generáció pedig a bankrendszer „jóvoltából”, olykor e „kölcsönvilág” rabszolgájaként, szinte mindent megteremt az otthonában (ezért nincs ideje semmire, családra, szülőre). Akinek pedig nincs saját otthona, azt a család bármilyen áron is, de segíti. S ha valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte, sodorja őt az ár, olykor a nagyvilágba, vagy a hivatalba aláírási kötelességét teljesítve.
Amikor pedig már úgy tűnik, hogy minden életszükséglet összejött (pénz, autó, külföldi utak), úgy érzi, jó lenne társ is, esetleg családra is gondol (igaz, az nagy felelősség), ám sok esetben azt veszi észre, hogy egy bizonyos kor után ez már nem jön össze. Esetleg marad a „papír nélküli” együttélés, ami semmilyen kötelezettséggel nem jár. Nem sorolom tovább a diagnózist, a költő szava ma is igaz:
„valami nincs sehol… „
A bevezetőben arra utaltam, hogy nekünk, életünk delén túl lévőknek volt egy alapunk, melyet megkaptunk: szülőföld, haza, otthon, család, hit, szeretet, tisztelet, kötelesség, némi alázat – s így indultunk az életbe.
Ma a technika, a tudomány csúcsán lassan ember nélküli embertelen világ lesz.
Hamvas Béla így ír a tudomány, találmány fogalmak és tények kapcsán:
„Mi a találmány? Kozmikus erők felszabadítása. A találmány segítségével megkötözött alvilági erők szabadulnak fel. Az ember azt hiszi, ezek meg vannak szelídítve…. az elektromosság háziállat lett. Az ilyen gondolkozás elvéti a démon lényegét: a titán mindig vad – azért titán. Ki a rabszolga: az elektromosság, amelyik látszólag szelíden él az emberi közösségben, vagy az emberek százezrei, akik szolgálni kénytelenek? Ki győzött: az ember, aki állítólag megfékezte a titánt, vagy a titán, amely a földön soha nem látott uralmat teremtett a gépekben való állandó jelenlétével? Az ember erősebb, az eleven lény, vagy a démon, amelyik pattog, csörög, gázol, robban, berreg hasít, roncsol – meg kell nézni a nagyvárosokat: füst, korom szenny, zúgás, zsivaj, száguldás, kattogás –, nem az alvilág képe ez? A démon nem szelídült meg, nem szolgál.
Az emberiségnek sohasem volt technikája. Kínaiak, hinduk, babilóniaiak, görögök mind elérték azt a szellemi magaslatot, hogy technikát csinálhattak volna. De nem akarták felszabadítani az alvilági erőket, sőt azon voltak, hogy megkötözzék, megfékezzék őket minden, az ember rendelkezésére álló módon.
A középkori kereszténység számára a feltalálás varázslat volt, az ördög műve. Az emberiség tudta, ma is tudja, hogy ami itt felszabadul, az az emberi élet ellensége. A titánok közömbösek az ember értékeivel szemben. Morálisan érdektelenek.” (Hamvas Béla: Álarc és koszorú)
S mi ebből a tanulság? El kellene gondolkodni. Vissza kéne térni a természethez, a hagyományhoz, istenhithez, s meríteni apáink, anyáink életfilozófiájából. Még talán vannak fellelhető források.