Nyolc évvel ezelőtt, 2012. október 13-án, életének 91. évében, áldozópapságának 68. évében, tragikus hirtelenséggel távozott az örökkévalóságba a felvidéki születésű dr. Vida Tivadar atya. Temetésére 2012. november 9-én került sor Budapesten, a Remetekertvárosi Szentlélek templomban, ahol földi maradványai a kriptában kerültek elhelyezésre.
Vida Tivadar 1922. február 6-án született Ipolyságon. Pozsonyban a Széna téri elemi iskolába járt, majd az Állami Magyar Reálgimnázium diákja volt 1932-1938 között. Tagja volt a pozsonyi Kis-Kárpátok cserkészcsapatnak. A kassai egyházmegyei szemináriumban három évet töltött el, majd a pozsonyi szemináriumban folytatta tanulmányait.
Pappá szentelésére 1945. március 31-én, Pozsony szovjet megszállása előtt került sor. Újmisés jelmondatául Xavéri Szent Ferenc jeligéjét választotta: „Lelkeket adj nekem, a többit vedd el!”
Tivadar atya újmiséjét április 2-án, húsvéthétfőn mutatta be a pozsonyi Szentháromság-templomban. Első kápláni helye Pozsonypüspökin volt, ahol 1946-ig szolgált, majd 1949-ig Szakolcára helyezték. 1949 és 1951 között Nyitrasárfőre nevezték ki plébánosnak. 1951-53 között Bozókon, 1953-56 között Ímelyen, 1956-58 között Garamkövesden és 1959-ben Barssárón teljesítette hivatását.
1960-62 között Lipovníkra került szolgálaton kívül, ahol fizikai munkát végzett. 1960. január 1-jei hatállyal megfosztották az állami működési engedélyétől. 1960-62 között Budapest-Máriaremetére került szolgálaton kívül, majd tudományos munkatársként dolgozott. 1962-75 között ugyanott káplán és helyettes-plébános, majd tovább szolgált a kegyhelyen s élete utolsó éveit a helyi szeretetotthonban töltötte. Magyarországon a Székesfehérvári Egyházmegyében, majd az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében végezte papi szolgálatát.
Tivadar atya többször is ellátogatott a Felvidékre, ahol Imakilencedek, előadások keretében buzdította a magyar katolikusokat hitük és identitásuk megtartására. Részt vett a 2005-ben Komáromban megrendezett Pázmány Péter Emléknapon elfogadott Üdvözlő Nyilatkozat kidolgozásában, amelyben a felvidéki magyar katolikusok kéréseit tolmácsolták Benedek pápa felé, saját magyar főpásztor kinevezésére vonatkozóan.
A Pázmány Péter Alapítvány elnökeként éveken keresztül segítette a felvidéki magyar kispapok magyar nyelven való képzését Budapesten.
Az alapítvány célkitűzéseit annak megszűnése után a Pázmaneum Társulás vállalta fel, amely rendszeresen megemlékezik Vida Tivadar atyáról és példaképként állítja kiváló személyét a felvidéki magyar katolikus közösség elé.
Álljon itt, ThDr. Vida Tivadarnak, a Pázmány Péter Alapítvány elnökének írása a magyar papképzés kapcsán. Az utolsó részben kitér a felvidéki magyar papok anyaországi képzésére is:
Pázmány Péter és a papnevelés
Amikor magam is papnövendék voltam a pozsonyi Sz. Cirillről és Metódról nevezett szemináriumban…
Az az épület, ahol laktunk, a Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek által 1635-ben építtetett pozsonyi jezsuita kollégium volt. Ugyanabból az évből való, amelyben a nagyszombati egyetemet alapította. Az utóbbinak előzménye volt az 1619-ben ugyanott alapított papnevelő intézet. Ezután 4 évvel alapította a róla Pázmáneumnak nevezett bécsi, felsőbb tanulmányokat végzős kispapok nevelőintézetét.
Már ezekből az adatokból is látszik, hogy a Tridentinum szellemét és határozatait igyekezett Bellarmin Szent Róbert római működése nyomán következetesen megvalósítani. Hiszen ha római tanulmányai során nem volt is közvetlen tanítványa, az ottani jézustársasági kollégium vezetőjeként nagy hatással volt rá. A Tridentinum 1563-as rendelete szerint ugyanis a megyés-püspökök kötelessége papnevelő intézetet szervezni és felállítani, amiben már 12 éves kortól fogva neveljék és tanítsák a fiatalokat, akiket aztán pappá fognak szentelni.
Egyike az elsőknek, akik a rendelt végrehajtását megvalósították, Borromeo Szt. Károly volt, Milánó érseke. 1565 szeptemberében foglalta el érseki székét, ugyanebben az évben összehívta tartományának zsinatát, s már 2 évre rá internátust s iskolát nyitott a papságra készülők számára. Életében ezt még három szeminárium követte. Nem csoda, hogy ennyi intézetnek se ott, se másutt nem volt könnyű az egyházmegyés papság tagjai sorából megfelelően képzett elöljárót találni. Ezért a főpásztorok többnyire szerzetesrendekre bízták a papnevelő intézetek vezetését.
Háromféle irányzat alakult ki: Az egyik a Jézus Társaság tagjaira számított. Maga a rendalapító hozta létre a Collegium Germanicumot Rómában, amely később Germianico-Hungaricum-má bővült. Pázmányunk is ennek a szellemét honosította meg idehaza. A másik volt a Szt. Károly által létesített és szabályozott intézetek rendszere, ami főleg Itáliában terjedt el. Végül a harmadik a Jean Jacques Olier által a 17. sz. első felében létrehozott, a párizsi Saint Sulpice – plébánia területén működő intézet tanulmányi és lelki életi rendje, ami az általa alapított szerzetesrend, a szulpiciánusok révén főleg Franciaországban terjedt el.
Hazánkban az egyházmegyés papság képzése és nevelése csaknem 200 évig a Jézus Társaság nevelési rendje, az ún. ratio studiorum szerint történt. 1950 után ez a helyzet gyökeresen megváltozott mind itt, mind a Trianon révén elszakított területeken. A II. Vatikáni Zsinat pedig annyiban hozott változást, hogy a papképzésben megszűnt a latin nyelv „egyeduralma” s ezzel nyelvileg, nemzetileg vegyes lakosságú egyházmegyékben mind a lelkipásztorkodás, mind a papképzés terén szembesültünk azzal a nehézséggel, hogy az érettségi előtt latint egyáltalán nem tanuló kispapok hogyan birkózzanak meg a tudományos és lelkiéleti képzésük során alkalmazásra kerülő idegen nyelvek elsajátításával olyan szinten, hogy: 1. megértsék azt, amit tanulnak, 2. elmélyedjenek abban, amin elmélkednek, 3. a híveknek közvetíteni tudják azt, amit tanultak ill. igyekeztek átelmélkedni. Mindezen a magyar nyelvű liturgikus könyvek megszerzése csak kis részben segít.
Ezek megfontolása vezetett oda, hogy csehszlovákiai, majd szlovákiai magyar papnövendékek képzésére néhai Elzer Ferenc dr., szőgyéni születésű, óbudai plébános kezdeményezte a Pázmány Péter Alapítvány létesítését azzal a szándékkal és céllal, hogy a budapesti Központi Papnevelő Intézetben lakhasson olyan szlovákiai magyar (vagy a magyar nyelvet jól bíró) kispap, aki az első két évfolyamnak honi egyházmegyéjében történt sikeres elvégzése után itt szeretné folytatni papi képzését egészen a hittudományi doktorátus eléréséig. A távlati szándék az volt, hogy legyen elég olyan paptestvér, aki a jövőben létesítendő magyar tanítási, és képzési nyelvű papnevelő intézetben az elöljárói s a tanári szerepet vállalhassa.
Kezdeti sikeres jelentkezések és végzések után – sajnos – ez a jó igyekezet, Bíró László püspökrektor úr védnöksége és a magam szlovákul írt kérelmeim ellenére megtorpant: elsősorban a pozsony-nagyszombati érsekség ellenállása miatt. Az a körülmény, hogy egy-két felszentelt magyar áldozópap az Alapítvány támogatásával ún. posztgraduális egyházjogi tanulmányt végezhetett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán, csak kis részben felel meg a fentebb említett célkitűzéseknek. Talán XVI. Benedek pápa, aki születésénél, eddigi tudományos és papnevelői működésénél fogva közelebb áll a gyászos emlékű, szabadkőműves ihletésű Beneš-dekrétumoknak a helyi egyházak életére és papképzésére gyakorolt hatásának fokozatos felszámolására irányuló igyekezethez, tudna segíteni az áldatlan helyzeten… Kérdés, hogyan lehetne őt hitelesen tájékoztatni, és mekkora a döntési szabadsága azokkal szemben, akik félretájékoztatják, ill. gátolják a közép-európai helyi egyházak egymás közti megértési folyamatának nagyon is kívánatos felgyorsulását a papnevelés terén.”
(Forrás: ThDr. Karaffa János PhD, Regnum Marianum Kalendárium 2020)
