Kácsor Zsolt tavaly éppen december 24-én tette közzé írását a Népszava oldalain Történelmi lecke tolvajoknak címmel. Egy magára valamit is adó lap nem tenne közzé egy ilyen írást megjegyzés nélkül. Vagy inkább mellőzné az ilyen szégyenteljes írásokat. Röviden tekintsük át sajátosan torz szemléletét.
Először azt vonja kétségbe, nem igaz, hogy Nyugattól Magyarország nem kapott segítséget és a Nyugat a magyarság kiirtására törekszik. Így értelmezték már Bocskai idejében is a helyzetet, amikor annak „rablóhadai” a szabadságharc ürügyén „országos fosztogatásba” torkoltatták mozgalmukat. A szerző bár elismeri, hogy a hadszíntérré vált országban a Habsburgok zsoldosai sok gyalázatosságot követtek el, de rögtön siet hozzátenni, „hogy nem múlták fölül Bocskai hajdúit.” Azt elfelejti megemlíteni, ha zsoldjukat nem kapták meg, akkor bizony „Bocskai angyalainak” a létfenntartásukat erőszakkal is biztosítaniuk kellett. Nem volt másképp esélyük a túlélésre.
„Ráadásul a Habsburg-zsoldosok azért jöttek Magyarországra, hogy a keresztény országból a pogány törököt kiűzzék.” Viszont Bocskai akkortájt ábrándult ki a Habsburgok politikájából és váltott.
Kácsor felemlegeti, hogy a Német Birodalom tartós segélyt szavazott meg. De azt már elfelejti hozzátenni, hogy ez azért nem volt valami önzetlen támogatás, hiszen saját érdekükben akarták távol tartani a törököt határaiktól. Inkább mások vérezzenek – értük.
A nyújtott segítséget meg szerinte elsikkasztották. Amíg a nemzetközi haderő a muszlimok kiűzésére törekedett, a keresztény Bocskai István a keresztény tiszántúli vármegyéket fosztogatta. A parasztság azért szerette, mert közönségesen beszélt, a hajdúk azért, mert pénzt és rangot reméltek. Csak elvakult hívei tisztelték mint jövendő nemzeti királyt. De Bocskai minden szövetségesét elárulta, megkötötte a bécsi békét, aminek lényege: három vármegyét megtarthat a maga számára.
„A nép meglepődött, mert azt hitte, hogy Bocskai megszabadítja őket a Habsburgoktól; a kálvinisták meglepődtek, mert azt hitték, hogy Bocskai megszabadítja őket a katolikusoktól; a törökök nem lepődtek meg, mert Bocskait ismerték. Tudták, hogy három vármegyéért történt az egész”- fejezi be Kácsor torzképet festve a 17. sz. elejének bonyolult összefüggésrendszeréről és szereplőiről.
A múlt század 60-as éveiben a magyar kommunista történelemírásnak volt egy deheroizáló korszaka. Kácsor úgy tűnik, ennek kései reinkarnációja. Az illusztris szerző ugyanis történészi diplomát szerzett.
Nem tudom, melyik korszakkal foglalkozik tüzetesebben, de mivel doktori témavezetője Romsics Ignác professzor, akinek nyilvánvalóan nem a 16. vagy 17. század a kutatási területe, így ő sem Bocskai István fejedelem életének szakértője. Csak zárójelben jegyezzük meg, témavezetője külön kötetben foglalkozott Kassa bombázásával (2016), de a könyv nagy csalódást okozott. Egy Széchenyi-díjas történésztől azért többet várunk!
Kácsor mégis Bocskait kezdte ekézni a Népszava oldalain. A genfi reformáció emlékművén szereplő fejedelmet alaposan eláztatja. Nem talál egy pozitívumot sem a „magyar Mózes” életrajzában, amit említésre méltónak találna! Érdekes lenne, ha Mózesről is hasonlóképpen vélekedne. De ezt a szálat sajnálatosan el kell ejtenünk, mert egészen máshová vezetne. Maradjunk csak a kaptafánál!
Kíváncsi lennék, hogy a Bocskaival érdemben foglalkozó történészek, mint Benda Kálmán, mit szólna mindehhez, csak ő már nem teheti. A fejedelemről három könyvet is írt. Kácsor ezeket nyilván nem forgatta. De Nagy László történész viszont 2000-ben foglalta össze mindazt, amit a fejedelemről érdemes tudni.
Ő arról a Bocskairól ír, „aki nem csak az egyetlen győzelemmel végződő Habsburg-ellenes harcunk vezére volt, de Európa-szerte respektált személyiség is; a szultán és a császár egyaránt hozzá igazodott a háború vagy béke kérdésében.” Arról a személyiségről, „akinek hajdú és székely politikája is mérföldkő a magyar históriában és kinek Svájc népe méltán emelt szobrot a genfi Reformáció Emlékművén Európa kiválóságai között.”
A Kácsor által lesajnált bécsi békében, melyre idén júniusban emlékezünk meg, biztosította Erdély függetlenségét a Habsburgokkal szemben, s egyben a magyarországi vallásszabadság és a rendek politikai jogainak elismerésére szorította a császár-királyt. Ennek pozitív hatása a későbbiekben is érvényesült.
Illyés Gyula 1955-ben így verselt a reformáció emlékműve előtt: „Száznegyvenhármat léptem: ez a hossza/ a szobor-sornak. Hírnök, ki megölt/ milliók végső tisztelgését hozza, úgy mentem el rajvonaluk előtt.// Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel/ a hadrakelt hit zord hadnagyai,/ a Vilmosok! és Coligny és Cromwell/ – ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!…/ Hátrálnom kellett közelükből: mindet/ nem fogta össze csak messzibb tekintet./ Fölhúzódtam a kert felé, a fákig/ s lelkemben is hűs tárgyilagosságig./…/ Látták, vagy nem a céljuk,/ azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;/ a múlt, ahogy füst-vetve összeomlott,/ úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:/ előre!és ők vállalták e sorsot -/ Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!”
Amiért Bocskait bizony el lehetne marasztalni, amellett szó nélkül elmegy. Érdekes, hogy a szerző nem kifogásolja a véres farsangot (1596), sem Lippai Balázs meggyilkolását. Pedig ha valamibe, ebbe a két eseménybe bele lehetne kötni. Főleg az elsőbe.
Bocskai István természetesen nem volt angyal. Lippai népszerű és sikeres hajdúkapitány volt. Harácsolt is eleget, így meggazdagodott és fejébe szállt a dicsőség. A fejedelem háta mögött saját szakállára politizálni kezdett. Ezt persze Bocskai nem tűrhette és kassai szállásán lekaszaboltatta. Amíg a kedélyek lecsillapodtak, tetemét a Szent Orbán-harang alá rejtette. Ám a másik oldalon nem látni pozitív történelmi szerepét, kapitális vakságra vall. Bevallom, szégyelleném magamat – nem mint történész -, hanem mint értelmiségi, ha ezt nem tenném szóvá. Mázsás súlyokat kellett hordoznia, egy pillanatban át kellett értékelnie egész életét, hogy édes hazáját szolgálhassa. Kopernikuszi fordulat! Kácsor erről érzéketlenül tudomást sem vesz!
Idén emlékezünk majd decemberben halálának 415. évfordulójára. Érdekes módon, titkára, Péchi Simon nem Kácsor-féle tolvaj rablóbanda vezéreként látta urát: “Ennyi romlásunk után örökös megmaradásunkra egyetlen reménységünk maradt. Immár a Szent Úristen közülünk kivevé.”
Élete tanulság korunk számára és szívet melengető példa, hogy vérzivataros történelmünkben akadtak emberek, akik helyt tudtak állni.
Az ország három részre szakadva. A Habsburgok nem igazán törekednek az ország felszabadítására, így a frontvonalak az ország területén húzódnak. Ez pedig óriási véráldozattal jár. A protestantizmust meg üldözik. Tovább kell vinni az önálló magyar politikát. A Habsburg-párti főurak is jól látják, politikai súlyuk csak akkor van, ha a háttérben létezik az önálló erdélyi fejedelemség. Sajnos, Bocskai idő előtt távozott. 49 évesen. Pedig szüksége lett volna rá történelmünknek. Majd jött Rákóczi Zsigmond rövid regnálása és Báthory Gábor, aki sem Isten, sem ember törvényével nem gondolt. Külön Kácsor figyelmébe ajánljuk: tolvajokkal dorbézolt, erőszakoskodott, paráználkodott és Erdélyt a romlás szélére taszította. Értem én, Báthoryt ekézni semmi, hiszen ezt mindenki tudhatja. De a genfi reformáció emlékművén szereplő Bocskait, az már minimum Pulitzer-díjat érdemel. Csak az a kár, hogy ezt csupán amerikai állampolgár kaphatja! Nincs értelme Bocskaival hajtani rá. Ő nem az amerikai történelem része. Ő a mi büszkeségünk.
Bethlen Gábor így csak hét évvel később tudta folytatni nagy elődje munkáját. Mégis, Bocskaira szilárdan alapozhatott. Erdély aranykorát is ő készítette elő. És milyen tragikus, Bethlen is idő előtt, ugyanúgy 49 évesen távozott. Ő sem tudott méltó utódot nevelni. De azért további 11 év múlva I. Rákóczi György folytathatta elődei munkáját.
Az életpálya Kolozsvárott indult és Kassán ért véget. Két városban, melynek sorsa hasonlóképpen alakult.
Nyilván Kácsor megbocsájtja nekem, ha inkább Egyed Ákos, jeles erdélyi történészünkre figyelek a fejedelem értékelésénél, mint rá. Bocskai István akkor tűnik föl az önállósodás útját kereső Erdélyben, amikor a székelyek a teljes széthullás és átalakulás állapotában vannak. A székely nemzetet csak a nemesi rend képviseli, a többiek a politikai jogokban nem részesülő adófizető tömeget képezik. Ez nem igazán biztató jövőkép, ezért a székely köznép 1562-ben felkel. Ezt a fejedelmi hatalom kegyetlenül elfojtja, majd jobbágysorba taszítja. A székelyek Gyurgyevónál megverik a törököt. Ám földesuraik nem tesznek eleget a fejedelmi ígéretnek. Erre újabb nagy lázadást szítanak. Ez a véres farsangnak nevezett felkelés (1596), amelynek leverésében Bocskai István főszerepet vállal. Vélhetőleg azért, mert erdélyi helytartóként attól tart, a székelyek felkelése veszedelmesebb lesz, mint a török elleni harc. Így a székelyek körében Bocskai a leggyűlöltebb személy. Viszont a közszékelyeknek szabadságjogaiért saját vezetőrétegével is küzdenie kell. A fejedelmi hatalom által sokszor becsapott székelység így téves utakra téved, ami által politikai nehézségeket is okoz. Bocskai tudatában van ennek, így azok okait igyekezik megszüntetni, hisz katonai erejükre szüksége van.
Benda Kálmán történész szerint, a szabadságharc elindításában Bocskai világos állampolitikai koncepciót képvisel, amely a császári hatalom elleni biztosítékot a tiszai vármegyékkel megerősített erős önálló és független magyar fejedelemségben találja meg. Egyértelmű volt számára – mondja Benda – „Jobb idők beköszöntéig Erdélynek kell megőriznie a magyarságot és minden értékét, nem a maga, hanem az egész nemzet érdekében.” Tehát néhány vármegye megszerzése nem öncél volt, mint ahogy Kácsor magyarázza.
Az 1604. évi december 12-i felhívása Erdély rendjeihez, természetesen a székelyekhez is szól, hiszen megígéri, amennyiben hűséget fogadnak Erdélynek „nem mostoha, hanem mint illik hazánkhoz édes atyja akarunk lenni, és minden régi szabadságának nemcsak megtartója, hanem ótalma is és öregbítője.”
A székelykeresztúri nemzetgyűlés határozata döntő módon hozzájárult Bocskai erdélyi fejedelemmé választásához. Miután a székelyeket sikerült meggyőzni arról is, hogy a töröktől fejedelemnek kinevezett Bocskai helyzete szilárd, a nemesség szószólója világosan értésére adta a székely köznépnek, most szó sincs bosszúról. Bocskai amnesztiát hirdetett. Ezután a székelyek egymás között egyeztek meg. A Bocskaihoz való felzárkózást azonban feltételekhez kötötték. Ezeket a fejedelem elfogadta, szabadságlevelet állított ki. Így a nyárádszeredai gyűlés 1605. február 21-én Bocskait kikiáltotta Erdély fejedelmének, aki előzékeny s gondoskodó volt a székely-politikájában, pedig korábban keménységéről volt híres. Pécsi Simon titkár észreveszi, a fejedelem csodálatos átalakuláson esett át az utóbbi időben. Az Úristen ő szent felsége jól időzítette erre az időre, mert csak egyet is hozzá hasonlót nem láthatunk – hirdeti a titkár.
Másik nagy történelmi tette a hajdúk letelepítése. Ez a réteg úgy alakul ki, hogy a király a végvárak katonaságát elbocsájtja.
Ezek az emberek egyik napról a másikra teljes létbizonytalanság elé néznek. Azután ott van a török-magyar határsávban élő emberek sora, akik mind a török, mind a király katonáinak ki vannak szolgáltatva, két oldalra kénytelenek adózni. Tehát anyagilag ellehetetlenülnek. Így katonáskodásra adják fejüket. Hozzájuk csapódik a politikai helyzettel elégedetlenek tábora. Forrongó, kiirtandó, megbízhatatlan, fosztogató társaság.
Ezt az embercsoportot telepíti le Bocskai és kiváltságokkal látja el. Visszavezeti őket a békés életbe és azokból a társadalom értékes tagjai lesznek. A ma terroristái nem ilyen szerencsések. Nem akad korunkbeli Bocskai, aki integrálná őket! Máig nem tudni, hogy pontosan mi történt, de a kassai, vagy más nevén, felső-magyarországi főkapitány Bocskai ellen fordul. Az addig királypárti főúr átértékeli eddigi politikáját. Szorult helyzetében a hajdúk segítségével legyőzi az akkori Magyar Királyság legmagasabb katonai hatalmasságát. Ez világszenzáció! Kassára jön, az ősi dómba lovagol be és ott száll le lováról. A kincses város lesz központja korai haláláig, ahol jól érzi magát.
Egyed Ákos így értékeli a fejedelmet: „Bocskai ekkor már az az államférfi, aki képes nemzetben gondolkodni, s jól látja a három részre szakadt országban rendileg-társadalmilag is megosztott magyarság összetartásának fontosságát. Ezért ajánlja végrendeletében, hogy a magyarság egymástól el ne szakadozzon, hanem mind «az egész magyar nemzetségnek megmaradása legyen.» A székelység megvédését, szabadságának megtartását utódai figyelmébe ajánlja, intvén a székelyeket a nemesség elleni felkelésektől, rossz szövetségektől.
Bocskai fejedelem rakta le annak a politikának az alapjait, amely bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy a székelységnek Erdélyben máig sikerült megőriznie ősi szállásterületét és önazonosságát.”
Bocskaival az történik, ami nem gyakori. A hatalom felelős államférfivá formálja. Ezért érdemli tiszteletünket!
