Gál Sándor is elment azon az úton, mely minden halandó megkerülhetetlen sorsa. Vagy ötven éve ismerkedtünk meg, amikor Kassára kerültem. Szinte hihetetlen, hogy ilyen régen. Ő a Hét újságírója volt és költeményeit olvasgattuk akkor. Számomra legkedvesebb versét egyszer a Szabad Európa Rádió közvetítette. Könyörgés a címe, 1978-ban írta. Fölhívtam és virágnyelven közöltem vele a tényt. A végét ő is elcsípte. Mondta, nagyon pátoszosan szavalták. Valóban.„ismét szólítalak utam hitetlenül/ hívlak mélységből kiáltok/ feléd emelem orcámat két szememet/ nézz uram énrám nézz a/ hitetlenre aki megtagadott s ha/ nem vagy nézzen a hiányod/ nézze a verem mélyét amelybe/ alázuhantunk amelybe alá-/ vettettünk ahol nem szaporítod/ e népet de hagyod elveszni/ (…)/ és én most mégis/szóra nyitom cserepes ajkamat s/ összefogom ötfelé hasadt testem/ fájdalmát és feléd kiáltok jöjj/ segíts meg hozd pajzsodat/ s védj meg bennünket a csúfolók/ ellenében mert megülték/ a földet/ mint a sáskák a kövér/ mezőket megülik”
A minap került kezembe egy kötet, amit neki kellett volna átadnom, de miután Buzitára költözött, ritkán találkoztunk. Legutóbb egy német vagy francia újságírónővel kerestük föl, amikor Kassa Európa kulturális fővárosa volt. Azután egy komoly betegség miatt teljesen steril körülmények között kellett élnie, ami miatt sokáig vendéget sem fogadhatott. Felesége egészségügyi nővér, így hatékonyan tudta segíteni lábadozását. A nálam ragadt kötet címe: Hazám, Felvidék (2014).
Gál Sándor Búcson született 1937. november 29-én. Az említett kötetben református szülőfalujának prédikátorairól szól. Katona Mihályról, aki százada legnagyobb geográfusa lett, Soós Károly esperesről, Horváth Zsigmond püspökről. Ahogy írja, otthonait hosszú élete során ő választotta.
„A szülőföld egyszeri – nem választható! Megadatik az embernek, s élhet benne, ha érti szavát, ha ismeri rejtelmes szépségeit. S annyi év után az otthon, a szülőföld átváltozott egy belső tájjá… Ez abból is kitetszik, hogy minden más teret és tájat elvehetnek tőlem, de ettől a belső tájtól a halálon kívül sem erő, sem erőszak nem foszthat meg. S ami benne rejlik, az mi magunk voltunk, vagyunk, s talán leszünk. Mert tere és ideje egyaránt végtelen…”
A Szabad Földműves után az Új Szóba került, ahol nem tapasztalt cenzúrának volt kitéve. „…a mezőgazdasági rovatba kerültem, egy hozzá nem értő aparatcsik rovatvezető mellé. A mezőgazdaság szakmai kérdései nem jelentettek gondot, hiszen öt éven át ezt a szakmát tanultam; a legfőbb nehézséget az okozta, hogy a rovatvezető igyekezett megszabni, mikor miről írjak. Ilyen szerkesztői terror a Szabad Földművesben nem fordult elő; itt legfeljebb megbeszéltük, mi kerüljön a lapba: lényegében saját terveimet valósíthattam meg. Fél hónap alatt nagyon elegem lett a napilapból…”
Azután 1968 október végén jött egy váratlan fordulat.
„Ahogy ballagtam az állomásról a szerkesztőség felé, a Manderla előtt Beke Sanyiba ütköztem. (…)
– Jó hogy találkoztunk! – mondta. – Már kerestelek a szerkesztőségben. Kassán új színházat alapítunk, dramaturg kell, rád gondoltam, ha vállalnád.
Így Beke.
A reggeli józanság pillanatában átcikázott az agyamon, hogy Beke hülyéskedik. De láttam, hogy nagy elszántság van a hallgatása, várakozása mögött. (…)
– Ez olyan komoly ajánlat, Sanyi, amiről itt az utcán állva nem tudok dönteni. Menjünk fel a kávéházba, üljünk le, és beszéljük meg a dolgot.
…valóban felmentünk a Grandba – amely az időben a pozsonyi magyar értelmiség egyik találkozóhelye volt -, s mire a pincér kihozta a megrendelt feketekávét, én már a Vox Humana Színház dramaturgja voltam… Beke ugyanis elém tett az asztalra egy nevemre kitöltött szerződést, s én azt habozás nélkül aláírtam.”
Ezt a nevet az elvtársak nem engedélyezték, azért lett Thália.
Hát így került Kassára, egy toronyház felső emeletén élt családjával. Onnan fényképezte és nézte végig Kassa legnagyobb közlekedési balesetét. A toronyház, melynek felső emeletén lakott, szép kilátást nyújtott a város északi részére. Alatta siklott ki a 6-os villamos 1978. október 30-án. A villamos vezetője és legalább nyolc személy halt meg, sokan súlyosan megsebesültek. A rendőrök a helyszínen fotózóktól elkobozták a felvételeket. Sándort nem vették észre. Többször kapacitáltam, vegye elő a fényképeket, de ezeket soha nem láthattam. Remélem, megvannak.
Az élet olyan kihívások elé állította, amelyek komoly lelkiismereti és egyéb gondokat is okoztak neki 1968 után. De azután még tudatosabban és szorgalmasabban dolgozott. Elsősorban szociográfiai írásait akarta összegyűjtve az asztalra tenni, hogy ezen a módon is dokumentálja a felvidéki magyarság kálváriáját és életét. Ezt sokszor kifejtette előttem.
Többször beszéltünk róla, felkeresem és egy nagyobb lélegzetű beszélgetést fogunk folytatni. Ebből sem lett sajnos semmi. Míg Kassán élt, gyakrabban felkerestem, Buzitára kijutni körülményesebb volt.
Gál Sándor kassai évei alatt tevékenyen kapcsolódott be a város magyar kulturális életébe és szorgalmasan írta cikkeit, verseit, köteteit.
Így érte az 1989-es rendszerváltás. Szerkesztette a Keleti Naplót. Még néhány évet a városban működött, amelytől elidegenedett. Ennek okáról is szólt.
„Csak nézem Márait, aki bronz magányában ül egy eldugott kicsi tér sarkán, előtte üres karosszék: soha nem láttam, hogy valaki odaült volna, szembe az íróval, Kassa szülöttével, s megkérdezte volna tőle, hogy érzi magát ebben a szörnyű magányban, ahol alig húsz évvel ezelőtt [1990-ben] még lekurvázták, lefasisztázták, leirredentázták…” Méghozzá két szlovák napilap címoldalán. „Ma pedig kisajátítják – azok, akik nem értik a nyelvét, műveit sem ismerik -, sőt: nem is akarják megismerni… Csak használni, de még inkább kihasználni… (…)
Mert például Rákóczi még egy terecskét sem kapott, bezárták – száműzték újfent – rodostói lakhelyének… kőfallal körülzárt udvarára, nehogy a Košicére látogató (…) érdeklődők fejet hajtsanak előtte… (…)
Hallom, mert mondják: Márai hazatért. Hazatért?
Milyen hazába? És: hol az a haza?!Košice?”
Azután Buzitára költözött, ahol szorgalmasan folytatta munkáinak szerkesztését.
Kedves Sanyi! Míg emlékeim között kutattam, a polcokról vettem le régen nem forgatott munkáidat, hogy eprészni tudjak belőlük. De nem mind találtam meg.
Neved után most már két évszám szerepel. Ez a halandók sorsa. Hosszú, göröngyös élet és pálya van mögötted. Műveid az egyetemes magyarságot szolgálták és remélhetőleg tovább gazdagítják. Bízom benne, lesznek mindenkor olvasóid. És idézni is fognak.
Távozásod felkészületlenül ért. Többször kifejtetted előttem, hogy a halál után nincs semmi. Próbáltam Veled vitatkozni, de nem lehetett. Te most már ismered a választ, ám elmondani már nem fogod. Nyugodj békében én meg tovább mormolom megrázó versedet:
„terméketlenné lettek a/ csordák és az asszonyok méhében/ nem nyitogatja virágait a jövő/ uram ha nem vagy is szólítlak/ (…)/ sokféle népek/ közé keveredtünk és nem/ újultunk meg bennük ezer/ esztendők során lassan fel-/ morzsolódunk mint a homokkő/ keményebb kövekhez ütődve/ (…)/ segíts /rajtunk te semmi te nincs is/ hiány/ add a kezünket a magunk/ kezébe hogy egymás melegétől/ fölserkenjünk hogy ne külön/lépjünk a tétovaság árnyai alatt/ de egy irányba mozduljunk/ föl/ e medencemélyből arcunkat/ minden népek arcával/ egy magasságba emelni”
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
