Egy jól kitalált könyvcím nemcsak figyelmet kelt, de érzelmeket is – mindkét oldalon. Jelen esetben nyilván egyesek felháborodnak, hogy miért kell belekötni a kiváló könyvtáralapító filozófusba, míg mások reménykednek, hátha végre méltóbb nevet kap a fővárosi könyvtárhálózat, mint a Tanácsköztársaság ideológiáját megalapozó anarchista irodalmárét.
Természetesen nem Szabó Ervinről szól a Patrióták új könyve, hanem az önkényuralmi rendszerekhez köthető utca- és intézménynevek továbbéléséről annak ellenére, hogy ezek tilalmáról 2012. november 19-én törvényt hozott az Országgyűlés.
Hetzmann Róbert szerkesztői előszava emlékeztet arra a rendszerváltozást jelző szimbolikus pillanatra, amikor 1989. július 14-én a budapesti Belvárosban a Münnich Ferenc utcát jelző tábla helyére visszakerült az eredeti név: Nádor utca. Krassó György és társai bátor tettét később mások is követték, a választások után már hivatalosan az új önkormányzatok is, de több mint húsz év múltán még mindig háromezerre volt tehető a kommunista rendszertől öröklött elnevezésű közterületek száma.
Kép: múlt-kor.hu
Így került sor az említett törvényre, amelynek nyomán a könyv összeállításának idején már csak – vagy: még mindig – 718 utca, tér, intézmény létezett az országban, amelyről így írhatott Hetzmann Róbert:
„Vannak a névadók között nemzetközi eszményképpé avanzsált szovjet funkcionáriusok, hírhedt magyarországi vörösök, valamint a települések szintjén példaképpé maszkírozott pártszolgák. Utóbbiak a kommunizmus helyi nímandjai, sokszor a rendszerrel összetűzésbe került köztörvényesek, piti bűnözők, akikből „ellenállókat” faragtak a munkásmozgalmi lexikonok egy kaptafára született életrajzi szócikkei.”
Nem készült viszont egy kaptafára az a 137 szócikk, amely a Patrióták kiadványának „A dicstelen névadók” című fejezetében szerepel. Van köztük lakatos és jogtudós, szobrász és miniszterelnök, de néhány rossz emlékű fogalom is: vörös csillag, partizán, proletár.
Vajon milyen érzés lehet egy Proletár utca, vagy Népek barátsága tér lakójának lenni?
Az esetek többségében nem politikai állásfoglalás, hanem a megszokás őrizte a régi neveket: Marx, Engels, Vörös Hadsereg, de közrejátszik – még írókkal, hajdani közéleti szereplőkkel kapcsolatban is – a tudatlanság. Az ismeretek hiánya még inkább működik a helyi „hírességek” ügyében, hiszen már rég nem élnek azok az öregek, akik elmondhatnák egy-egy polgármesternek, hogy az utcanév tiszteletre nem méltó egykori viselője hány gazdát vert félholtra, mert nem adta oda az utolsó malacát is a padlássöprések idején. Ehhez képest az, hogy a hajdani orosz tankönyvben szereplő Zója, a – talán nem is létezett – szovjet partizánlány még mindig létező utcanév, inkább humor tárgya lehet, mint felháborodásunké.
Egészen más kérdés a Magyar Tudományos Akadémia szerepe. A törvény ugyanis az MTA hatáskörébe utalja annak eldöntését, hogy történelmünkből kik tekinthetők a 20. századi önkényuralmi rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet betöltő személynek.
Az MTA hangsúlyozta, hogy állásfoglalása tudományos szempontú, ami nem kötelező érvényű. Az esetek jelentős részében ezért a „nem használható” helyett a „nem javasolt” minősítés szerepel, s így a jogalkalmazó önkormányzatok, kormányhivatalok értelmezésén múlik egy-egy közterület vagy intézmény névváltoztatása.
Sőt, az MTA listáján nem is szerepel minden név, csupán azok, amelyekkel kapcsolatban az önkormányzatok a tudós testület állásfoglalását kérték.
A kettős mérce azonban érvényesül. Szabó Ervin és Frankel Leó esetében arra hivatkozik az Akadémia, hogy az illető korábban elhalálozott, és így eleve nem tudott részt venni az önkényuralomban. Ha az 1918-ban, tehát a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt bekövetkezett halál felmentést ad Szabó Ervinnek, akkor az 1937-ben elhunyt Tormay Cecilt még kevésbé lehet az önkényuralomban való részvétellel vádolni, ezért „művészi színvonaltalansága” okán nem javasolják nevét közterületek vagy közintézmények számára.
A kettős mércével az egyik publicisztika foglalkozik, ugyanis a kötet külön fejezetben közli a témával kapcsolatos legújabb írásokat és miniglosszákat, külön fejezetben tárgyalva az általa eltörlendőnek tartott neveket, valamint az indoklást. Érdekes dokumentum a megyénként és településenként kigyűjtött névsor azokról a közterületekről, amelyek a könyv összeállításakor még szép számban őrizték szocialista nevüket, illetve némelyik mellett már ott állt az új, ha a változás közben megtörtént. Vannak olyan „ötletes” megoldások, hogy Karikás Frigyes utcából Karikás utca lett, Mező Imréből Mező, Dobi Istvánból Dobó. A legkevesebb önkényuralmi nevet Tolna megyében találták, mindössze ötöt, míg a legtöbbel: százkilenccel Bács-Kiskun megye „büszkélkedhet”.
És hogy mit válaszol a címlapon ábrázolt nagyapa unokája kérdésére? Attól függ, hogy elolvassa-e ezt a könyvet, amely a Patrióták többi kiadványához hasonlóan nem kerül üzleti forgalomba, csak címükön rendelhető meg.
Cservenka Judit/Felvidék.ma
