Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821–1881), a „halhatatlan” orosz írózseni előtti tiszteletadásunkban 200 évvel ezelőtti születésére emlékezünk. Korok és idők fölötti jelenlétének, túlélésének titka valószínűleg abban is rejlik, hogy olyan keresztyén emberszemléleti totálképet hagyott ránk regényeiben, amely az egyszerre igaz és bűnös ember ismeretének tapasztalati mélymerüléseiből jött életművében felszínre. A véges emberi és az örök isteni találkozásának, feszültségének a mai posztmodern vagy kibertársadalomban is érvényes üzeneteit a megváltás szabadságának ígéreteivel üzeni nekünk. Regénybeli bizonyságtételei a Krisztus-központú létvalóságot napi létélménnyé képesek formálni. A regényes lehetőségek így valósággá íródnak át történetei révén.
Néhány fontos életrajzi mozzanat. Írói világát, személyiségét a karamazov-aljosai alázat járta át, az állandó Isten színe előtti létezés tudata. Az istenkereső-pokoljáró Dosztojevszkij a neki kimért 60 év alatt az emberi sors és a személyes létezés valamennyi magasságát és mélységét bejárta. Moszkvában, a családi otthonban orvos édesapja és mélyen vallásos, művelt ortodox édesanyja, Marija korán megismertette őt és hat testvérét a szellemi és a lelki kultúra javaival. Az esti felolvasások, irodalmi és vallási írások főként édesanyja szavai révén, felolvasásában formálták a lelkét. A francia, angol és német nyelv elsajátításában édesapjának jelentős szerepe volt. Az apa nemesi ősei a 16. századi lengyel területeken éltek. Moszkvában az apa egy szegényklinikának volt orvosa, s az európai kultúrát a sajátos vallási családszerkezet hozta be életébe. Négyévesen már olvasott. Tankönyve a Biblia volt. Igen kedvelte Jób könyvét.
17 évesen már regényt írt Szegény emberek címmel. A korabeli szegénység, a megalázottak és megszomorítottak sorsa iránti együttérzés azokhoz az értelmiségi és politikai mozgalmakhoz fordítja, amelyeket a cárizmus minden eszközzel eltiport.
Dosztojevszkij síremléke (Kép: Wikimedia Commons)
Halálra ítélik, s a szentpétervári Parádé téren felállított kivégző helyszínen már felemelték az ítéletvégrehajtó osztag tagjai a puskájukat, amikor a cári kegyelem megérkezett. A „kegyelem”: nyolc év katorga, száműzetés, teljes vagyonelkobzás. Négy éven át bilincsbe verve, barakkszálláson. Utána négy év közkatonai szolgálat. Drillezés, akaratmegtörés, megalázások sorozata.
A szibériai Omszkban, olykor mínusz 40 fokban tölti büntetését. Az odavezető szekérúton, ami 1849. december 24-én kezdődött, és egy hónapig tartott a fogcsikorgató hidegben, hófergetegek közepette, egy kislány odaszaladt a száműzötthöz, kenyeret, forró teát nyújtott feléje, és egy Újszövetséget.
Az evangélium lett életben tartó reményeinek egyetlen napi táplálója. Az Igék, amelyek nagyon elérték megalázott, irgalomra, emberi hangra éhes-szomjas lelkét, árbóccá, világítótoronnyá, égi őrtűzzé, napi lelki melengető belső öleléssé, és éltető forrásvízzé váltak számára. Mindhalálig. Az elítélés drámai pillanatai, a megsemmisülésnek történt kiszolgáltatottság átélése, illetve a brutális száműzetés mind hozzájárult „szent betegsége”, az epilepszia kialakulásához. Szabadulása után újra Szentpétervárra megy. Első felesége hamarosan meghal. Elveszi a húsz évvel fiatalabb Annát, aki odaadó társa, titkárnője, pénzügyese, két gyermekének édesanyja lesz. Anyagi nehézségek váltogatják egymást életükben. Szibéria nyomán tüdőbaj lép fel nála, ami a halálát is okozza. Többször utazik Nyugatra, rulettezik, óriási adósságot halmoz fel.
Közben versenyt futva az idővel ír és ír. A megnyomorítottakról, félkegyelműekről, a holtak házában vergődőkről, az ördögökről. Meg Istennek a sztárecekben, a hívő lelkekben felragyogó sokféle jelenlétéről.
Az utókor is ír őróla, bőségesen, kimeríthetetlen forrásáról az emberi jellemrajznak, a lélektani csavarokat és meglepő fordulatokat produkáló emberi lélekről, az őrület és a szentség, az önmegszállottság, a gyűlölet és a szeretet kontrapunktos napi valóságát utolérhetetlenül ábrázoló zseniről. Regényei halhatatlan életismereti alapművek, az emberismeret, az istenismeret kézikönyvei, a szentség fényforrásai. Megélt doxológia sok ezer oldalra terjedő életműve. A blaszfémia, az Isten- és embergyalázás, meg az ön- és embertársi bálványozás mennyei és pokoli fényei, árnyai, tomboló viharai, majd szélcsendes állapotai ragadnak meg oldalain.
Világméretű szellemi jelenlét mindmáig. Egészen lenyűgöző az a szellemileg megsokszorozott jelenlét, ahogyan műveivel, gondolkodásmódjával, elemző mélymerüléseivel átjárja a múltat és a jelent. Milliók olvassák ma is. Hatással volt filozófusokra, Nietschére és Kierkegaardra.
A lélekelemző Freudra, aki szerint a Karamazov testvérek „a legnagyobb regény, amit valaha is írtak”.
Jean-Paul Sartre, Adler, Thomas Mann vagy Hermann Hesse írói világára. Elmélyülésre késztetően volt jelen Barth Károlynál és Emil Thurneysennél, a két jelentős múlt századi svájci református teológusnál. 2016-ban Hong Liang kínai filozófus(!) írt értekezést Dosztojevszkij teológiai jelenlétéről Barth és Thurneysen levelezésében. Hasonló munkát írt Leonard G. Friesen kanadai kutató Transzcendentális szeretet: Dosztojevszkij és a globális etika keresése címmel. Olyan keresztyén etikát kínál az orosz író, ami egyetemes, mert a szeretet egyetemes elvére és igényére épül – írja.
A Dosztojevszkijről készült utolsó, hat hónappal a halála előtt készült fénykép (Kép: Wikipédia)
Idén pedig megjelent 540 oldalon az a grandiózus monográfia, melynek szerzője az ARD korábbi vezető újságírója, az irodalomkutató Márkus Spieker Poéta, próféta, pszichológus, punk címmel. Elemzi Dosztojevszkij krédóját:
„Hiszem, ha Krisztus nem lenne Isten és az élet nem vezetne át az örökkévalóságba, akkor semmi értelme sem lenne élni”.
Az Újszövetség és Jób könyvének fundamentális jelentőségét is feltárja a nagy léleklátó életében, gondolkodásában, írói kultúrájában. Száműzetéses sorsa az Ige élő illusztrációja: „Bizony, javamra vált a nagy keserűség. Hiszen megmentettél az enyészet vermétől, és hátad mögé vetetted minden vétkemet” (Ézs 38,17).
Magyar méltatások
Vatai László (1914–1993) református lelkész-filozófus a szubjektív életérzés témakörében írt róla páratlan könyvet. 2006-ban a Kálvin Kiadó dicséretes módon újra megjelentette. Benne Hegedűs Loránt (1930–2013) szikrázóan szellemes és találó teológiai kategóriákkal megírt Dosztojevszkij esszéje a református gondolkodás csúcsteljesítménye. Vatai a 30-as években már jelezte: „az emberi lét és históriája azóta még szörnyűbb mélységek fölött hintázik, még szédítőbb köröket ír le a Semmi partján. Már nem Dosztojevszkij reneszánszról beszélünk, hanem megvalósult világa a sorsunk. Az irodalom fölött álló írók már az emberi mértékre szabott történelem másik partjáról szólnak hozzánk”. Ezt a rendkívüliséget ragadta meg szellemi karjaival a katolikus költő-bölcselő Pilinszky János. Jézus után egyik legmeghatározóbb szellemi inspirátorának tekintette őt. Egy lírikus naplójában így írt (1971): „Senki író a szentség realitását és a bukás irrealitását nem ismerte mélyebben. Senki író nem mert nála magányosabb maradni, se Istennel, se a bűnnel, a tiszta metafizikus bűnnel szemben… oly lapokat írhatott, melyek már-már az evangélium lapjai közé kívánkoznak…”.
Istenhit és feltámadás-hit létezést vezérlő fontossága
Dosztojevszkij Újszövetségében bejelölgette a leginkább üzenetes Igéket. Három téma foglalkoztatta: hogyan lehet kivergődni a kételyből és bizonyosságra jutni? Mit jelent a feltámadás? Milyen is valójában Jézus Krisztus személye? Regényeiben 1866 óta (Bűn és bűnhődés; A félkegyelmű; Az ördögök; Karamazov testvérek) egyre központibb szerepet játszanak az Újszövetség Igéi. A Karamazov testvérek-ben a mottó János 12,24: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz”. Ez a vers szerepel Dosztojevszkij sírkövén is. Röviddel halála előtt övéinek a tékozló fiú történetét olvasta (Luk 15).
Hozzátette: „Ne felejtsétek el, amit most hallottatok. Feltétlenül bízzatok Istenben és soha ne kételkedjetek kegyelmében. Még ha vétkeztek is, soha ne kételkedjetek Istenben!”.
Dosztojevszkij szobra a moszkvai Orosz Állami Könyvtár épülete előtt (Kép: Wikipédia)
Regényeiben honol a mindenség csendje és beszél Isten hallgatása. Egész életén át tervezgette, hogy két könyvet feltétlenül megír. Az egyiket egy nagy bűnös vallomásaként önmagáról. Nem kerülhetett erre sor. A másik munka, amit szintén éveken át forgatott magában, igazi különlegesség lett volna. Regény Jézusról. Egyesek szerint ez lett volna az „ötödik evangélium”. Nem készíthette el. De jegyzeteiben ezt olvassuk:
„A hitvallásom igen egyszerű. Hiszem, hogy semmi sem szebb, mélyebb, szimpatikusabb, értelmesebb, emberibb és tökéletesebb, mint az Üdvözítő, a Megváltó”.
Pilinszky írta egyik naplójegyzetében: „A hallgató szív hallgatja a mindenség csendjét és azon is túl Isten hallgatását”. Az Isten csendből hozott sok-sok tiszta, igaz üzenete lehet titka és magyarázata Dosztojevszkij „halhatatlanságának”. Mert Arról szól hozzánk, Aki maga az Örök Élet és a teremtett Lét, s az egyéni létsorsok értelme, legmélyebb tartalma. Beszélj hát, regélj továbbra is a földi halandóknak e titkokról, Te, a világirodalom nagy sztarece…, „aki még ma is a legmodernebb, legösszetettebb és legmélyebb” írónk vagy (Pilinszky).
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
