A demokrácia egyik alapköve a többpártrendszer, de a szlovákiai pártok rendszerét mustrálva elgondolkodhatunk, hogy vajon ez a szétaprózódás hogyan szolgálja a demokrácia intézményét és nem bénítja-e meg önmagát? Ha megnézzük a jelenlegi vagy az előző kormányt és a parlament összetételét, a választ mindenki meg is kapja. Minél több komponens alkot egy egészet, annál több a potenciális törésvonal, ami gátolja a stabil kormányzás lehetőségét. Ennek vagyunk szemtanúi jelenleg is, ami nekünk bár újszerű, de a Balkánon és a Föld kevésbé fejlett részein már régóta bevett szokás…
Jelenleg a közvélemény-kutatások 8-9 pártnak mérnek parlamenti bejutást, emellett további 5-11 párt támogatottsága mérhető többé-kevésbé. Ez a tendencia persze egyáltalán nem újszerű a szlovák politikai palettán. A rendszerváltás óta mindig is bővelkedett pártokban Szlovákia, az elmúlt 10 évben viszont ennél is jobban megszaporodtak a különböző politikai formációk. Átlagosan választásonként mintegy 20-25 párt szokott indulni. De nemcsak a mennyiség az, ami első ránézésre is szembetűnő, hanem az a gyors fluktuáció, ami végbemegy a szlovák politikában. Amilyen gyorsan felível egy új kezdeményezés csillaga, olyan gyorsan a mélybe zuhanhat. Nincs olyan párt, ami ’89-től talpon lenne, mint Magyarországon a Fidesz, vagy Erdélyben az RMDSZ, hogy a német CDU-t, vagy angol és amerikai pártokat ne is említsünk. Nemhogy párt, politikus is alig van, aki 30 éve állná a sarat, talán az egyetlen ilyen Fico.
Az új politikai trendek ugyanis új pártmodelleket hoztak.
A „modern” pártok már nem tagságra, közösségre és struktúrákra épülnek, hanem egyetlen népszerű vezérre.
Egyre kevesebb az olyan párt, amely hosszú távú stabilitással, jól körülhatárolható eszmerendszerrel, ideológiával és formavilággal rendelkezik. Ebből kifolyólag szavazótáboruk is képlékenyebb. Matovič mondta korábban egy MKP kongresszuson járva, hogy teljesen lenyűgözte ez a nagy létszám, az ő pártja ugyanis akár egy liftben is meg tudná tartani a kongresszusát.
Az AKO felmérés eredményei
Ilyen újszerű párt a jelenlegi legnagyobb kormánypárt, az OĽaNO, ide sorolható továbbá a Sme rodina, de talán az SaS is. Klasszikusnak ezzel szemben a Smer, illetve a KDH tekinthető. A lényeges különbség, hogy míg az „új” pártok gyakorlatilag egy vezető köré épülnek, és az ő népszerűségi indexe tulajdonképpen egyenesen arányos a pártéval, addig a klasszikus pártok tekintetében ez nem magától értetődő, hiszen bár a vezér tölti be a legfontosabb posztot, személye nem jelent egyet a párttal, erejük inkább a közösség megtartó attitűdjében és a struktúráik beágyazódottságában rejlik.
Ez az új tendencia pedig csak felerősítette a szlovákiai pártpreferenciákra korábban is jellemző kiszámíthatatlan hullámzást, ami a szavazók pártok közti könnyed átjárhatóságából fakad. Ugyanis
mivel nem alakul ki egyfajta párthűség, elköteleződés, egyre kevesebb választónak okoz gondot négyévente (vagy gyakrabban) másra adni voksát.
Ezt az átjárást pedig olyan szempontok sem befolyásolják különösebben, mint ideológiai, értékrendbeli vagy világnézeti ellentmondások. Tehát e következetlenséget még olyan korábban stabil dogmák sem gátolják, hogy egyszer jobb-, máskor baloldali, harmadszor pedig egy teljesen ellentétes értékeket hirdető pártra szavazzanak.
Felvidéki magyar buborék
A felvidéki magyar választókra ugyanakkor az elmúlt 30 évben alapvetően nem ez a viselkedés volt jellemző. A legtöbb esetben nemzetiségi alapon etnikai pártra szavaztak, tehát részben vagy teljesen magyar pártokra. Ezen pártok pedig felépítésük tekintetében szinte kizárólag klasszikusnak voltak tekinthetőek. Stabil struktúrával, tagsággal, értékrenddel rendelkeztek, ezért a szavazótáboraik is sokkal egységesebbek és stabilabbak voltak. A 2007-es szétesés ezt a stabilitást bontotta meg, és bár a Most-Híd is a klasszikus strukturális modellt választotta, immáron ledöntötte azt a tabut, hogy egységesen szavazzanak a felvidéki magyarok.
Sőt megnyitott egy kiskaput, hogy szlovák (de egyéb nemzetiségek is) magyarokra szavazzanak, akárcsak fordítva, hogy magyar választók szlovákokra (is) voksoljanak.
A vegyespárt viszonylagos stabilitásáig ez nem is jelentett különösebb gondot, azt leszámítva, hogy hosszú évekig megosztotta, egymással szembefordította a felvidéki magyar szavazókat. Politikai hibáik és fokozatos elhiteltelenedésük miatt kiábrándult szavazóik döntő többsége viszont már nem az etnikai alternatíva irányába fordult vissza, hanem más tisztán szlovák pártok felé. Erre használta a konzervatív sajtó azt a hasonlatképet, hogy egy irányba vezették át választókat a hídon a szlovák pártok terepére.
A bukás után pedig hiába sorakoztak be ismét a felvidéki magyarok (…nemzetiségek, régiók) egyesült (elsősorban etnikai) tömörülésébe, a korábbi választóikkal megszakadt a kötelék. Másrészt a nagy vargabetűt leíró manőverrel nem új kínálatot mutatott fel a formáció, hanem egy korábbit újra- és egybecsomagolva.
A kontinuitás megszűnésével pedig sok magyar szavazó került ezáltal egyfajta légüres térbe és vált bizonytalan szavazóvá. Ez pedig akaratlanul is kiszolgáltatottá teszi őket, hogy alkalmazkodjanak a többségi társadalom hullámzó, vagy tán inkább csapongó szavazási viselkedéséhez, akik már régóta próbálgatás alapon pillanatnyi, aktuális szempontok alapján választanak.
Az MKP helye a nap alatt
Ebben a spektrumban az MKP előnyét abszurd módon éppen a hátránya jelentette. Demográfiai okokból, a felvidéki magyarság lélekszámának drasztikus csökkenésével folyamatosan szűkül a magyar választói bázis, ami miatt már több mint 10 éve képtelen elérni az 5%-os parlamenti bejutási küszöböt, ám kiterjedt struktúrája és stabil tagsága, illetve következetes önazonossága és kiszámíthatósága miatt mégis képes volt egyben tartani azt a hozzávetőleg 100 ezres tömböt, melynek az MKP gyakorlatilag az identitásává vált. Ennek az elhivatottságnak a legfontosabb kohéziós biztosítékát az MKP neve, színei és a logója jelentette.
A 4% körüli burokból való kitörési kényszervágy, valamint az „ősrivális” elgyengülése arra a felismerésre juttatta, hogy lehetőség nyílik ezáltal a régi hegemónia visszaállítására, ismét egy egységesült párt létrehozására. Aminek viszont ára kellett, hogy legyen.
Míg a szükségszerű perszonális megújulás vonatkozásában ez elmaradt (személyek átmentése); sikerült – mintegy járulékos veszteségnek gondolva –, éppen az összetartó erőt, a nevet és a logót elhagyni. Elvágva a köldökzsinórt a minden körülmények között kitartó hűséges táborukkal, ugyancsak kiszolgáltatva külső tényezők befolyásának.
Ezzel pedig bár teljesen más úton és módon, a folyamat gyakorlatilag ugyanoda vezet, mint ami történt a Most-Híd korábbi szavazóbázisával, hogy a kontinuitás megszakadásával immáron nem a korábbi viselkedésformát követik a választók, ami erkölcsi alapon, identitásszerűen kötelezte őket a felvidéki magyarság képviseletét felvállalóak támogatására, hanem hasonulva a többségi nemzet magatartásához, megnyílik a lehetőség az adott pillanat intuíciója szerinti voksolásra, akár szlovák pártokra is. Ami az áhított 5%-os küszöbtől való eltávolodást jelentheti.
Egy újabb ilyen kudarc pedig végérvényesen megsemmisítheti az önálló magyar politika létjogosultságát és hosszú időre visszavetheti az önazonos, hiteles érdekképviselet létrejöttét.
(Csonka Ákos/Felvidék.ma)
