Úton-útfélen látom a csodálatos út menti kereszteket, keresztény jelképeket az autóból. Sokat vagyok úton, sok csodát fedezek fel közben. Ugyanakkor sokszor látok elszomorító dolgokat, romos templomokat, lepusztult kápolnákat, kastélyokat, omladozó várakat. A legszomorúbb ez akkor, ha ezek az épületek még műemlékvédelem alatt is állnak.
A minap Vízkelet felé vezetett az utam. Az út mellett, a faluban megpillantottam egy romos épületet, amely előtt kereszt áll. Egyből megmozgatta a fantáziámat. Megkérdeztem az egyik ismerősömtől, mi lehet az, de nem tudta megmondani. Hazafelé megálltam, hogy lefotózzam. Elolvastam a kápolna előtti tábla feliratát, amely négy nyelven hirdeti, hogy a Szent Anna-kápolna védett műemlék, amelyet Thurzó-kápolnának is neveznek és a tizenhetedik században épült korai barokk stílusban. 1911-ig, az új templom felszenteléséig használták.
Az azóta eltelt valamivel több mint száz évben a kápolna olyan állapotba került, ami teljesen méltatlan egy műemlékhez.
A kápolna előtti tábla leírása szerint, amely egyébként elég nehezen olvasható, a „kápolnával egybeépített lakásra már csak néhány falmaradvány, az alapok és a pincehelyiségek emlékeztetnek. 1747-ben kijavították. Az 1763-as földrengés során megrongálódott, 1778-ban Esterházy Ferenc jóvoltából újították fel. Az 1780-as évek közepén a kápolna oltárát kijavították, s egy új, pléhre festett, Szent Annát ábrázoló oltárképet kapott. A Thurzó-kápolna falánál klasszicista stílusú kereszt áll, mely 1782-ből származik.“
A Szent Anna-kápolna a hozzáépített lakás romjával (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
A község honlapja szerint a „XX. század 30-as éveiben a kápolnát egy ideig iskolai tanteremnek használták. 1994-ben a romos állapotban lévő kápolna új tetőszerkezetet kapott.“
A leírásból is kitűnik, valamikor megbecsülték a kápolnát, évszázadokon keresztül ide jártak a vízkeletiek istentiszteletre.
Ma azonban más a helyzet. Egyrészt a kápolna romokban hever, viszont nekem így is elnyerte a tetszésemet. Amikor megálltam, kíváncsiságomat kielégítve körbejártam az épületet, sikerült megtalálnom a bejáratot is. Az udvarra vezető kapu nyitva volt, így vettem a bátorságot, és bementem.
A bejáratot, amely valószínűleg valamikor pompás barokk ajtó volt, egy lemezzel próbálták eltorlaszolni, de csak annyira, hogy át tudtam rajta lépni. Sajnos, már messziről látszott, hogy a kápolna belsejét szeméttel hordták tele. A gyerekkocsitól a játékokon, öreg ágyon át mindenféle lim-lom megtalálható a korábban impozáns kápolna belsejében.
A kápolna bejárata (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Amikor beljebb merészkedtem, felfedeztem a pince és a volt lakás maradványait. A pincelejáróhoz a gaz és a szabadon növő bokrok miatt nem lehetett lemenni. Az épület ebben a romos állapotában is csodálatra méltó, viszont a látottak mélyen elszomorítottak.
Ennyire becsüljük Isten házát? Megengedjük, hogy azok romossá váljanak. De ami még jobban dühített, hogy az emberek szemétlerakónak használnak egy műemlékvédelem alatt álló épületet.
Pedig, ha a kápolna belseje üres lenne, ha nem lenne tele szeméttel, csodálatos látvány lenne, még romosan is.
Felmerült bennem a kérdés: hol tart az emberiség, ha a korábbi imahelyeket nem tiszteljük? Tisztelhetjük-e az emberiséget, társainkat, ha így viselkedünk? Miért kell hulladékkal teleszórni egy használaton kívüli kápolnát? A költői kérdések sora csak gyarapodik. De elszomorító, hogy értékeinket nem vesszük észre magunk körül, és annyira sem becsüljük, hogy annak környezetét némi odafigyeléssel szebbé téve, szemet és lelket gyönyörködtető csodává varázsoljuk.
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
