Legjobbjaink nemcsak életművükkel, hanem egy-egy, szerte a magyarság körében időt állóan élő mondatukkal maradnak közöttünk, bennünk. Duray Miklós (1945-2022), Felvidék leghívebb magyarja számomra és bennem azzal a fogalommal, ami mindent magába ölel: KÁRPÁT-HAZA.
Nem Kárpát-medence, ami földrajzi fogalomként jelenik meg a tudatunkban, hanem a haza értékhordozó, kulturális és szakrális, családtörténeti és tájegységi erejével, népi és műalkotások ezreit szimbolizálva.
Történelmünket és hitünket, harcainkat és győzelmeinket, amit sem Mohács, sem Arad, sem Trianon, sem megszállások nem vehettek/vehetnek el tőlünk, mert a szívek hústáblájára véste fel Lélek-betűkkel a történelem Ura, Istene. Ezt ragadta meg és fogalmazta meg, s hagyta ránk örökül Duray Miklós: KÁRPÁT-HAZA.
Úgy vélem, téridői zónakülönbségek ellenére, kívülről szemlélve, rendkívül közel állt egymáshoz a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István (1791–1860) tragikus sorsa ellenére is magyar hajnalcsillagzatként és a leghívebb felvidéki magyar, a zaklatások és politikai üldözések ellenében és fölött, törhetetlen szellemi alkotóként megmaradt Duray Miklós gondolkodásmódja. Éppen ezért időről időre visszatérünk majd a hasonlatosságok okán és a méltatlan feledés homályának elűzése céljából mindkettőjükre, de másokra is, akiket a teljes értelemben vett hon, haza iránti felelősség elkötelezett nyugtalansága köt össze a Kárpát-hazában.
Széchenyi hárompercesünkben most a magyar józanságért emel szót: „Az ész uralkodjék a politikában és ne az érzelem, az ok és ne a közóhajjá volt, köznyavalyává nevelt szívborjadzás (=szívborzongás)”. A „demokrata” gróf politikai gondolkodásából következik két gyakorlati útbaigazítás: 1. a magyar politikában lehetőleg kerülni kell olyan problémák felvetését, melyek a szenvedélyeket szíthatják csak fel, és alkalmat adnak egy adott népszerű politikai kurzusnak a túlzásokra is. 2. Ha az ilyen probléma tárgyalása elkerülhetetlen, úgy minden erővel meg kell próbálni a szenvedélyek köréből kiemelni azokat és a józan ész vizsgálatának, szempontjainak alávetni.
Széchenyi maga adott példát arra, hogy nem heveskedések és szóviták tűzhányóivá kell válnunk, hanem a tettek felelős megfogalmazóivá és példaadó kivitelezőivé. Tett és áldozat nála együtt jár: „Dolgozni és munkálkodni kell naponta és szüntelenül. Van becse a szónak is, nem tagadhatni, de a tett, százezreknek egy célra irányuló tette emelheti ki nemzetünket”.
Ismét csak odateszi a nemzeti önismereti tükör mellé az egyéni önismeret tükrét is, vagy tán ugyanazt az egyet, hol ezzel, hol azzal a céllal.
Ezért így fogalmazott: „Mi pedig élünk, mint kutya és macska és kicsinyes gyűlölködésünkkel, s perpatvaraink közepette megfeledkezünk arról, hogy a közjót szolgáljuk, pedig annak felvirágoztatásában rejlik becsületünk, s hasznunk”. „Huszáros szentenciaként”, magyar igazságként summázza tapasztalatait és szelíd intéseit:
„Ha nem is vagyunk egyvéleményűek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit soha nem kellene elfelednünk”.
(Idézetek forrása: Surányi Miklós, Egyedül vagyunk I-II., Transsylvania Könyvkiadó, Buenos Aires, 1963. fényezett bőrkötésű kiadás).
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)