Az első urivi hídfőcsata

„A tőlünk délnyugatra eső frontszakaszon egész délelőtt erős tüzérségi tűz. Vagy orosz támadást vertek ott vissza, vagy egy bekerített csoport megsemmisítése folyik, lehetséges azonban, hogy újabb frontáttörés készül. Mivel messze van tőlünk, nem tudjuk ellenőrizni, hogy mi történik ott. Délután aztán megtudjuk, mi volt a csetepaté. A Don-kanyarba beszorult ellenséges páncélos erők hadosztályunknak már igen kellemetlenkedtek, amiért is a hadsereg-parancsnokság elhatározta, hogy garázdálkodásaiknak véget vet. Az esztergomi páncélos ezredet rendelték ki leküzdésükre. Mivel egy nagyobb erdőbe húzódtak be, a hajnali órákban repülők bombázták az erdőt, három órán keresztül a tüzérség lőtte, aztán indult meg a könnyű- és nehézharckocsijaink támadása. Páncélosaink gyönyörű munkát végeztek. A beszorult harminc harckocsit megsemmisítették, szétlőtték. Hármat teljesen épen fogtak el, és azonnal használatba helyezték a ruszkik ellen, akik a saját harckocsijukból is kapták az ajándékokat. Nehézpáncélosaink úgy elbántak az orosz tankszörnyekkel, hogy öröm volt látni. A harminc tankot teljesen megsemmisítették. A csata lefolyását végignézte Jány hadseregparancsnok úr is, magas rangú német tisztekkel. A németek egyik ámulatból a másikba estek azon a halálos biztonságon, amivel egyik orosz harckocsit a másik után lőtték ki a mieink. Nem hitték el, hogy ez a páncélos erő most esett át a tűzkeresztségen. Egyszerre mondták, hogy csodálatos! Úgy harcolnak, manővereznek és úgy lőnek, mint az ördögök. Bebizonyosodott ismét, hogy jó felszereléssel a magyar katona mindenkivel kiállja a versenyt. A németek óriási sikereiket hatalmas anyagi felszerelésüknek köszönhetik. Már többször írtam, milyen hatalmas, minden képzeletet felülmúló a német hadigépezet. Minden gép és gép, acél vaspáncél és gyorsaság, de a magyar páncélosokban ezenkívül szív és lélek is van, azután csodálatos az a mesés lövőkészség és biztonság, ami a magyar irányzókban van. Az egész csata során három harckocsink sérült meg, de azok is csak úgy, hogy nem váltak harcképtelenekké, a beszorult páncélosokból pedig ócskavas lett. A csata folyamán egy érdekes eset volt, amely igen megvilágítja Jány vezérezredes-hadseregparancsnok úr személyét, és azt a nagy lelkesedést és szeretetet, amivel katonái tűzbe mennének érte. Az ütközet folyamán egyik honvédet szemlövés érte. Az egész arcát elfutotta a vér. Amikor a kötözőhelyre vitték, parancsnoka is elkísérte, és – kedves, bátor katonája lévén – megkérdezte a kötözést végző orvost, hogy az ember látni fog-e, megmenthetők-e a szemei? Az orvos kijelentette, hogy (…) egy pesti klinikán az egyik szemét biztosan, a másik szemét is valószínűleg megmentenék, azonban itt, mivel sem megfelelő hely, sem idő, sem műszerek nem állnak rendelkezésre, mindkét szemét elveszti, és teljesen megvakul. A következő pillanatban a parancsnok már jelentette a vezérezredes úrnak az orvos véleményét, és a súlyos sebesült tíz percen belül már külön repülőgépen útban volt Budapest felé, ahol azonnal megoperálják, és nem lesz egész életére szerencsétlen emberi roncs belőle. Ilyen parancsnokkal az ember a pokolba is elmenne. Este ismét élénken működtek az orosz repülők. Egyik gép a másik után, egyik világítórakétát követte a másik, és a nappali fényben hullott az áldás. Ilyen rakétáknál az a baj, hogy csak lent világítanak és vakítanak, míg fent a repülő láthatatlan, és így pontosan nem lehet rálőni. Nagyon sok bombát dobtak le. A föld dübörgött és remegett körülöttünk. Nem megnyugtató érzés az ilyen. Amikor a gép kioldja a bombát és az, az esése közben elkezd fütyülni, mindig úgy érzi az ember, hogy a fejére esik. Ezért van az, hogy az emberek nagy része rohamosan őszül idekint. Egyesek feje néhány hónap múlva teljesen fehér. Szerencsére, jól elkészített fedezékeinknek köszönhetően egy kis szívdobogáson kívül más baja senkinek sem történt. A szívdobogást pedig nem lehet elkerülni akkor, ha az egyik borzalmas reccsenés követi a másikat, és az ember fejére hull a bomba által felszakított föld és egyebek.”