„Én lettem a halál, világok pusztítója” – ezt Julius Robert Oppenheimer, az emberiség legördögibb találmányának, az atombombának az atyja mondta egy szanszkrit mondás nyomán, miután végignézte 1945. július 16-án az első sikeres kísérleti atomrobbantást az Amerikai Egyesült Államokbeli Új Mexikó államában Alamogordo mellett.
Ki volt valójában Julius Robert Oppenheimer? A kétéves forgatás után július 21-én Amerikában bemutatott, és azóta hozzánk is eljutott Oppenheimer című film erre próbál választ adni. A filmre fiatal szomszédom hívta fel a figyelmem, amelynek két okból örültem. Egyrészt, mert egy érdekfeszítő, de döbbenetes filmet láttam, másrészt pedig megbizonyosodtam, hogy a fiatalokat is érdeklik a komoly témák és a történelem. Ez igazolódott be a pozsonyi Eurovea üzletközpont mozijában, ahol a padsorokban sok fiatal izgulta végig a filmet, pedig a nyári szabadságok, a vakáció napjait éljük.
Christopher Nolan rendező, forgatókönyvíró Bird Kai és Martin Sherwin American Prometheus című regénye alapján írta meg a forgatókönyvet és stábjával, a kiváló színészekkel a nem mindennapi témából egy megrázó filmet alkotott.
A nagyon továbbgondolkodásra ösztönző film megtekintése előtt vagy akár utána, nem árt felfrissíteni történelmi ismereteinket.
A történet tárgyalótermi sztorival indul, az 1950-es években vagyunk, nemzetbiztonsági vádak indulnak Oppenheimer ellen, meggyanúsítják a Szovjetunió számára való kémkedéssel, a kommunizmussal való szimpatizálással. Ez a film egyik síkja, amely időről időre visszaköszön a filmben, a másik az atombomba megalkotásának körülményei, a harmadik pedig Oppenheimer magánélete, belső világa. Ahhoz, hogy megértsük a történetet, érteni kell a történelmi összefüggéseket, a kort és Oppenheimer összetett egyéniségét.
Julius Robert Oppenheimer Amerikába kivándorolt német zsidó jómódú családban született, rangos egyetemekre járt, mindig kissé különc volt, főleg a kvantummechanika, a kémia és az elméleti fizika érdekelte.
Már 23 évesen megszerezte doktori címét, több egyetemen oktatott, közben kísérletezett, a radioaktivitás, a kvantummechanika, a nukleáris fúzió témakörében. A második világháború vége felé, amikor Teller Ede Harry Truman tudomására adja, hogy a németek az atombomba megalkotásán dolgoznak, beindították a dollármilliárdokat felemésztő Manhatten tervet és Oppenheimert bízták meg a terv kivitelezésével.
Ő pedig egy szupertitkos helyen, Új Mexikóban, Los Alamosban hamarosan felépíttette azt a bázist, ahol amerikai, olasz, angol vegyészek, fizikusok, matematikusok, tudósok dolgoztak és mellettük a magyar Teller Ede, Szilárd Leó, Neumann János is.
Oppenheimer nagy érdeme, hogy képes volt a többezres munkacsoportot koordinálni, irányítani, sokrétű tudásával a több tudományterületet és szakmát összehangolni, mindenre figyelni. Az atombombát időre megalkották, megvolt a nukleáris teszt, a bomba úgy robbant, ahogy elképzelték, és tudjuk a folytatást is, bár Kiotóra szánták ledobni az első bombát, végül Hirosimára dobták augusztus 6-án a Little Boy névre keresztelt borzalmat, majd Nagaszakira augusztus 9-én a Fat Man nevezetűt.
A hatás, a következmények, a pusztítás elképesztő volt. Ezután Oppenheimer úgy nyilatkozott, hogy örül, mert immár hazajöhetnek az amerikai katonák, végleg vége a második világháborúnak, de ugyanakkor lelkiismeret-furdalása is volt, őrlődött, hiszen belátta, hogy világra szóló találmányával ezrek halálát okozta, rádöbbent, milyen veszélyekkel járnak a nukleáris fegyverek.
Ezért szorgalmazta, hogy a világbéke érdekében össze kellene hangolni az atomfegyverekkel kapcsolatos kutatásokat, és amikor ezt Harry Truman elnöknek is kifejtette, az valósággal kidobta őt az irodájából.
Oppenheimert kitüntetésekkel halmozták el, hiszen ez volt pályája csúcsteljesítménye, de vádak, gáncsoskodások is érték. Nagy lapok címlapjára került a képe, az Atomenergiai Bizottság és egyéb komoly tanácsadó testületek vezetője lett, de az 1950-es években egyre inkább igyekeztek őt kiszorítani a tudományos életből, magas pozícióiból, az FBI figyelte, lehallgatta. Itt mutatkozott meg az amerikai politika mocska, az a politikai masinéria, amely szerint, ha valakit akarnak, szándékosan tönkre teszik. És megmutatkozott az is, hogy ha az érdekek úgy diktálják, a barátok is elállnak tőle.
Teller Ede, az egykori kolléga is ellene vallott, bár elhangzott részéről néhány őszinte mondat, de ez vajmi kevés volt.
Oppenheimer kiesett a kormány kegyeiből, kizárták az Atomenergetikai Bizottságból, többé nem férhetett hozzá sem kormányzati, sem katonai információkhoz, nem oktathatott Amerikában.
Ettől kezdve azonban még élesebben hangoztatta, hogy nem szabad a tudományt a politika szolgálatába állítani. Láncdohányos volt, valószínűleg a sugárzásból is kapott, 62 évesen gégerákot diagnosztizáltak nála, amely halálát okozta, hamvait kívánsága szerint az óceánba szórták.
A film játékideje hosszú, bő három óra, sokszor érezhetjük, hogy csapongó, figyelni kell az összefüggésekre, de jól összerakott történet.
A film szlovák feliratos, és sokszor nehéz követni a szöveget, ugyancsak igyekezni kell, hogy végigolvassuk. A zene, Ludwig Göransson svéd zeneszerző munkája pontosan aláfesti a történéseket, a hangeffektusok azonban olykor brutálisak, fülsértőek, harsányak, valószínűleg a drámát ezzel is erősíteni kívánták. A főszereplő, Cillian Murphy, a feleségét megformáló Emily Bunt és a többiek, Kenneth Branagh, Robert Downey Jr., Matt Damon elképesztő alakítást nyújtanak.
Tény, hogy ez a film nem egy könnyed nyári mozi, de napjainkban különösen megvan az aktualitása. A szomszédunkban háború dúl, mára már jópár országnak van atomfegyvere, Oroszországnak, illetve a Szovjetuniónak az elsők között volt, és a jelenlegi puskaporos helyzetben soha nem lehet tudni, hogy mikor húzzák meg a gyújtózsinórt, nyomják meg az indítógombot. A film pedig bemutatta a következményeket is.
(Benyák Mária/Felvidék.ma)
