Kedden délután a Felvidékről kitelepített és deportált magyarokkal találkozott Zuzana Čaputová köztársasági elnök a Szlovák Nemzeti Múzeum – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma pozsonyi székházában. A délutáni alkalom történelmi jelentőséggel bír, hiszen Szlovákia legfőbb közjogi méltósága még soha nem szembesült ilyen felvidéki magyarokat érintő második világháború után jogtalanságokkal.
Mint Jarábik Gabriella, a Szlovák Nemzeti Múzeum – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma igazgatója a Felvidék.ma megkeresésére elmondta: az elnöki hivatal munkatársai, az emberi jogok és a nemzetiségi kisebbségek tanácsadói keresték fel az intézményt a találkozó ötletével.
Az államfő kedden délután érkezett az intézménybe. Először megtekintette a múzeum állandó tárlatát. Többek között a magyarok deportálását összegző és 2016 novemberében megnyitott Felcserélt otthonok című kiállítást is megtekintették.
„Ez a kiállítás adta az ötletet és a javaslatot arra, hogy az államfő itt találkozzon azokkal az élő tanúkkal, akik a deportálást átélték”
– magyarázta portálunknak az intézmény vezetője. Hozzátette: az államfő nagy alapossággal tekintette végig az említett tárlatot.
A kiállítással kapcsolatban Jarábik elmondta: „Mivel még mindig nem kért tőlünk senki sem bocsánatot a meghurcoltatásért, ezért e kiállítás itt áll bizonyítékként, hogy mindez megtörtént velünk.”
(Fotó: Zuzana Čaputová, Facebook)
A tárlat megtekintése után került sor az egyik kiállítótérben a találkozóra. Az államfő megismerkedett a hét vendég egyedi sorsával. Az érintettek kisgyermekként élték át a hontalanság időszakát. Az egyedi sorsok által rajzolódtak ki a jogfosztottság évei.
Zuzana Čaputová az első közjogi méltóság, aki ilyen módon közelít a jogfosztottság éveihez, sajnálattal hallotta a történteket – idézte fel az igazgató.
A találkozóval kapcsolatban a köztársasági elnök az alábbi magyar nyelvű bejegyzést tette a közösségi hálón: „A több mint 40 000 magyar Cseh- és Morvaországba hurcolása, amely 1946 novemberében kezdődött, a magyar kisebbség háború utáni üldözésének az egyik eleme volt. És bár a korabeli politikai elit többsége erre a szlovákokat az első bécsi döntés után ért sérelmek jogos megtorlásaként tekintett, a szlovák társadalomból – különösen az egyházak soraiból – nem hiányoztak azok a hangok sem, amelyek kifogásolták az elhurcolások érzéketlen végrehajtását.”
Mint folytatta:
„A visszaemlékezőknek, akikkel találkoztam, pusztán származásuk miatt gyerekként kellett mindezt átélniük. A korabeli állam velük és hozzátartozóikkal a kollektív bűnösség elvét alkalmazva embertelenül bánt, ami egyáltalán nem helyes.
Őszintén együtt érzek velük, és csak remélni tudom, hogy a sajnálat szavai a rajtuk esett sérelemből származó fájdalmat legalább egy kicsit gyógyítani tudják. Közös történelmünkben több olyan esemény is van, amelyeket a szlovákok és a magyarok másképpen értékelnek, amelyek esetében az egyik vagy másik fél sérelmet vagy fájdalmat érez. Ha meghallgatjuk és megértéssel közeledünk a másikhoz, az segíthet az egymást kölcsönösen elfogadó társadalom kialakításában.”
(Fotó: Zuzana Čaputová, Facebook)
„Meggyőződésem, hogy képesek vagyunk ilyen párbeszédet folytatni, mert sok közös van bennünk, és már eddig is nagy dolgokat értünk el együtt. Néhány nap múlva a bársonyos forradalom évfordulójára emlékezünk, amikor szlovákok és magyarok vállvetve küzdöttünk a szabadságért, az emberi méltóságért és a demokráciáért. Szlovákiát együtt teremtettük és építettük, és ez a mi közös otthonunk” – szólt végezetül a bejegyzésében.
(Pásztor Péter/Felvidék.ma)
