Magunkért, újra címmel emlékkonferenciát és önkormányzati találkozót szervezett a Csallóközi Falvak és Városok Társulása, a Szövetség a Közös Célokért és a Pro Civis Polgári Társulás a komáromi nagygyűlés 30. évfordulója alkalmából. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Gubík Lászlónak, a Szövetség a Közös Célokért elnökének a rendezvényen elhangzott beszédét.
A komáromi nagygyűlés társadalmi hatásai egy akkori kiselsős mai szemével
Csak egészség legyen! – emelte meg kalapját a székely bácsi újév napján.
Meg autonómia! – tette hozzá a jókívánságok kosarába bajszát megpödörve. Ám most nem Székelyföldön vagyok, nem rendelkezem egy székely bácsi páratlan életbölcsességével, kalapom és bajszom sincsen, a szilveszteri mámor is már jó egy hete elmúlt, így csak ennyit mondok: BUÉK 2024, azaz: Bízzuk Újra Életünket Krisztusra!
Tisztelt polgármesterek, képviselők, egyházi és társadalmi vezetők, nagykövet úr, kedves felvidéki sorstársaim!
Köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat a mai eseményre. Az ünnepek utáni álmos januárt sokan egy évindító wellnesszel pezsdítik fel, de feltételezem, azért választották inkább a Tiszti pavilont, mert közösségünk állapotáról önöknek sem egy pezsgőfürdő ugrik be. Legalább is elsőre biztosan nem, de alighanem másodjára sem. Látva az utolsó napok érdeklődését, megkockáztatom, hogy már a sportcsarnokban sem festettünk volna rosszul, de hogy klasszikust idézzek, itt is „egész jól nézünk ki”. Külön elismerés mindenkinek, akiknek nem jutott ülőhely, így a szó legszorosabb értelmében állnak ki jogainkért. Köszönjük!
Egy angol mondás szerint, ami elsőre katarzist hozó dráma volt, az másodjára legfeljebb B kategóriás komédia lehet. Ezért szó sincs ma a nagygyűlés megismétléséről, és kellő szerénységgel kerülnünk is kell bárminemű összehasonlítást. Idefelé jövet nem vizsgálták a kocsim műszaki alkalmasságát, karhatalmi erőket sem láttam a környéken és a teremben egyelőre a Felvidék.ma és a Ma7 újságíróival találkoztam mindössze. A BBC, a Guardian, Le Monde, El Pais és a Frankfurter Allgemeine tudósítói biztos csak a sajtótájékoztatóra érkeznek.
Egy szó, mint száz, nem utánozni jöttünk az utánozhatatlant. Pontosan tisztában vagyunk vele, hogy közel sem gyakorolunk olyan társadalmi nyomást, mint egykor.
Az évforduló viszont kötelez, hiszen – most már komolyra fordítva a szót – 30 éve a mai napon zajlott közösségünk ’89 utáni történelmének legkiemelkedőbb eseménye lélektani és politikai értelemben egyaránt. A tiszteletadás, a számvetés és a jövőbe tekintés miatt vagyunk tehát itt.
„Ma jelentős lépést tettünk a demokrácia felé, ami új lapot nyithat Szlovákia történelmében. Meggyőződésem, hogy ha valóra váltjuk mindazt, amit ma itt elfogadtunk, a mai napot a szlovákok is emlegetni fogják és lehet, hogy államünneppé válik. Január 8. lehet a szlovák–magyar kiegyezés napja” – e mondatokkal értékelte a történéseket Duray Miklós a nagygyűlést követő sajtótájékoztatón. Hát, az elfogadottak valóra váltása elmaradt, Miklós pedig nem is tévedhetett volna nagyobbat a történet utóéletét illetően. Ebben a körben szükségtelen kiemelnem iránta érzett végtelen hálámat és tisztelemet, így talán nyugodtan mondhatom mindezt, gyorsan hozzátéve, hogy nemzedékem az ő és a nagygyűlést előkészítő csapat bokájáig sem ér.
Január 8. tehát nem lett sem államünnep, sem a szlovák–magyar kiegyezés napja. Előtte az állam ijedt meg tőlünk, utána pedig talán mi ijedtünk meg saját magunktól. Így aztán megmaradt a hatalommal dacoló bátor kiállás és a vissza nem térő lehetőség keserédes évfordulójának, egy nemes szándékú, jogos és igazságos, máig az utolsó betűig időszerű, de sajnos idealisztikus rendezőelvnek.
Pont úgy, ahogy Wilson elnök pontjai, melyeket az Amerikai Egyesült Államok akkori első embere 1918-ban hirdetett meg a Szenátus és a Képviselőház együttes ülésén, a nemzetközi jog és politika új alapelveiként. Ugyanezen a napon, január 8-án.
Minden politikai dokumentumra és programra érvényes, hogy végső soron annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Nos, ma már tudjuk, hogy Wilson 14 pontját, köztük a jogállásunkat rendezni hivatott népek önrendelkezésének elvét a masaryki Csehszlovákia pont annyira tette magáévá, amennyire a mečiari Szlovákia a Bölcs Jóska által felolvasott állásfoglalást. Tetézi a bajt, hogy az államfők, kormányfők, nemzetközi és felvidéki szereplők nevei tetszőlegesen cserélhetők az évtizedek során, a helyzet változatlan maradt 2024-re is.
Mit tehetünk hát, van-e értelme a küzdésnek, ha semmi nem változik, legfeljebb a demográfiai mutatóink? Azok is lefelé. Könnyű lenne azt mondani, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, csak hát az ember nyugodt lelkiismerettel akar kimenni a dédapja sírjához Zsemlérre, Dolník Erzsébethez Lévára, Pogány Erzsébethez Somorjára vagy Lancz Atihoz Gútára. És Miklóst sem azért búcsúztattuk alig egy éve az őt megillető méltósággal, hogy vele együtt az álmának is búcsút mondjunk. A Cseppben az élet c. filmben van egy jelenet, amikor az elvtársak által megfélemlített és ellehetetlenített Béres József kimondja, hogy „Nem az a tragédia, ha meghalsz egy nemes ügyért. A tragédia úgy élni, hogy ne legyen ügy, amiért meghalnál”. Ebből két tanulság is származik: egyrészt, aki Béres cseppet szed, az a kommunistákat is legyőzi. Másrészt, ha nincsenek nemes ügyeink, akkor élnünk sem érdemes.
Január 8. szellemisége az én szememben ilyen ügynek számít. Ez az a vezércsillag a közös égboltunkon, amely most csak pislákol ugyan, de ha jobban belegondolunk, az elmúlt 30 évben mindvégig mutatta az utat.
Akkor is, amikor követtük és akkor is, amikor megtagadtuk. Minden kiállás ennek a napnak a céljaira vezethető vissza, és minden árulás ennek a napnak a semmibevételével fogant. Ott volt velünk ’98-ban Búcs és Bátorkeszi utcáin, mikor az iskoláinkat védtük meg, 2009-ben a DAC stadionban, mikor nem engedtük, hogy nyelvünket megalázzák és 2011-ben, amikor a komáromi Klapka-téren tiltakoztunk a születésünkkel szerzett állampolgárságunktól történő újbóli értelmetlen megfosztás ellen. Elfelejtettük, amikor 2001-ben a kormányzást választottuk az elveink helyett, elárultuk, amikor 2009-ben hagytuk, hogy szétszakíttassunk és nem mertünk újra felnőni hozzá, amikor 2014-ben elkészült az új önkormányzati koncepciónk, de ahelyett, hogy a zászlónkra tűztük volna, „jó szokásunk” szerint a fiókba süllyesztettük.
Nagyívű szellemi munkák, majd azok véghez nem vitele. Nagyvonalú politikai gesztusok az egység oltárán, majd a teljes szétesés. Nagy áldozatokkal teli életpályák, majd azok feledésbe merülése. Ezek vagyunk mi, felvidéki magyarok. Ha január 8. meg kellett, hogy tanítson minket valamire, akkor a számos lecke közül a három legfontosabb a következőkben foglalható össze: 1. Ha nem ragaszkodunk céljaink végrehajtásához, azok egész biztosan léket kapnak. 2. Ha átengedjük másnak az irányítást, azzal az erkölcsi fölényünk nyilvánvalóvá válik, de a közösség nem feltétlenül jár jól, és az ügyünk félresiklik. 3. Ha megtörik a lelkünk, akkor lőttek a dalnak. A lelkünk ugyan nem tört meg, a dallam halkan, de még hallatszik, viszont lékekből és kisiklásból már volt épp elég az elmúlt 30 évben.
Más szóval: a közösség lelke mindig fontosabb, mint a színlelt egysége, mert az egységben nem feltétlen van tartalom, az lehet üres hatalomtechnikai konstrukció is, viszont a megfelelő lelkiségből bármikor újrakovácsolható egy ütőképes egység.
És megérkeztünk ahhoz, amiért ma tulajdonképpen összejöttünk. Hogy kezdjünk el olyan ügyek mentén gondolkodni, melyekben lélek is van és egységbe is kovácsolnak. Az önkormányzatiság ilyen. Idézem a Csallóközi Városok és Falvak Társulásának egykori felhívását:
„E történelmi fontosságú gyűlés további különleges küldetését abban látjuk, hogy állásfoglalásaival összefogná a politikailag megosztott szlovákiai magyarságot. Sorsunkról formált közös elképzeléseink nem válnának pártcsatározások martalékává. Erkölcsi erejével mindannyiunkat támogatna.”
Miért engedném át a döntést másnak a rám vonatkozó kérdésekben, a hozzám legközelebb eső területen? Hogyan is tudná más jobban csinálni, mikor én itt élek, jobban ismerem a helyzetet? Ki mondja meg, hogy milyen nyelven beszéljek, vagy miként működtessem az intézményeket, mikor nemzedékek óta összefolyik a sorsom az otthonommal? Természetes, alapvető emberi igények ezek, melyek a szubszidiaritás elvéből, még mélyebbre ásva, a keresztény tanításból vezethetők le. XI. Piusz 1931-es enciklikája, a 40 évvel korábban született Rerum Novarum társadalmi tanításának értelmezésével pont e kérdéseket érinti. Ezek váltak aztán a 2. világháború utáni európai kereszténydemokrácia és az alapszerződések szellemi tartóoszlopaivá. Ezzel nem felvágni akarok, csak szemléltetni, mennyire szilárd és megkérdőjelezhetetlen jogi és filozófiai alapokon áll mindaz, amit 30 éve eleink lefektettek.
Annyira, hogy tanítani kéne. Mi az Esterházy Akadémián, Martoson foglalkozunk önkormányzatisággal, az alapjogok rendszerével és vizsgakérdés a komáromi nagygyűlés is, de ez kevés. Mára kikopott a köztudatból, a fiataljainknak nem mond semmit és szlovák részről is legfeljebb néhány vén „sziszkás” hanganyagaiban és írásos emlékeiben él.
Ezért létre kell hozni a fiatal polgármesterek és önkormányzati képviselők fórumát, amely a választott képviselőinknek nem csupán találkozóhelyévé, hanem képzőműhelyévé, egyeztető és jövőképalkotó körévé, valamint szükség szerint cselekvő szervévé válik.
Ha már a Nemzeti Tanács sosem valósulhatott meg, legalább a jövőről önként ne mondjunk le. Legyen a jövő önkormányzati vezetőinek egy olyan fóruma, amelyben pártpolitikai szimpátiától függetlenül, pusztán az önkormányzatiság, ha úgy tetszik január 8. talaján állva, képessé válhatnak közösségünk társadalmi szövetének az összetartására. Kevés fontosabb feladat van ennél széteső világunkban. Azt se bánom, ha erről hírt szerezve Nagysurányban összehívják a Fiatal Dél-szlovákiai Szlovák Polgármesterek és Önkormányzati Képviselők fórumát, csak történjen valami, és legyen végre egy pozitív jövőképünk. Mivel én nem vagyok választott képviselő, és belátható időn belül talán nem is leszek, előre szólok a fórum majdani vezetőinek, hogy aki az első gyűlésen bombariadóval riogat, azzal a továbbiakban legyenek nagyon óvatosak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az önkormányzatiság fontos dolog, sőt egy számbeli kisebbségi sorsban élő közösségnek létfontosságú, de mégiscsak mindössze egy keret. Ami a kereten belül van, az még fontosabb. És az az ember maga. Ma szülőföldünk természetes régióiban annyian élünk magunkat magyarnak vallva, mint amekkora Pozsony lakossága az ingázók nélkül. Közösségünk népszámlálásról népszámlálásra tizedével csökken.
Tévedés lenne a visszaszorulást mindössze a politikai képviselet függvényében értékelni. Magyarország népessége is apad, mégse tennék fel sokan a kezüket, ha azt kérdezném, a kormány-e a fogyás oka.
A helyzet az, hogy a 21. században olyan kihívással állunk szemben, amely a természetes közösségek lelkére nézve legalább akkora veszélyt hordoz, mint a 20. század diktatúrái. Csak ez nem embertelen erőszakkal, hanem ellenkezőleg, lehetőségek végtelen sorával támad.
Egy rendszerben sem fogytunk olyan ütemben, mint épp a globalizáció világában. A vívmányait élvezzük, mert hasznos naprakésznek lenni a hírek világában, jól esik élőben követni tetszőleges bajnokság meccseit vagy épp olyan helyeken tölteni a nyaralásunkat, melyekről nagyszüleink még csak álmodni sem mertek. A másik oldalon viszont ezek a kétségkívül remek lehetőségek olyan állapotot teremtenek, melyek az embert kiszakítják szülőföldjéről, melyben a városok felfalják a vidéket és melyben a digitalizáció bővíti a fiatalok ismereteit, viszont el is kényelmesíti őket.
Nem tudtunk felkészülni arra, hogy Pozsony duzzadása bekebelezi a Felső-Csallóközt, hogy Budapest olyan szakmai kiteljesedéssel kecsegtet egy tehetséges fiatal számára, mellyel a honi intézmények képtelenek tartani a versenyt, hogy fűtetlen kultúrházaink nem elég vonzóak egy tizenéves számára, akinek a zsebében rezgő okostelefonjában ott van minden barátja, kedvenc zenéi és videói, hogy nyári rendezvényeink lazán lecserélhetők egy nemzetközi fesztiválra, hogy egy falusi kisiskola vonzereje nem éri el a szomszéd város sulijáét, hogy a magyarajkú cigány közösség veszi legkomolyabban a családalapítás áldását és hogy egy fiatal pár otthonteremtési esélyei legtöbb esetben évtizedes adósságvállalással járnak. Ezekre kell beállítani intézményeink iránytűjét a meddő ideológiai viták helyett, és találni rájuk egy működő receptet, mert az „ott, ahol szenvedni jó” csak a nótában működik, az életben nem.
A kérdéseknek egytől egyig külön nagygyűlést lehetne szánni, ezért én itt most már csak azt kívánom magunknak, ami Duray Miklós honlapjának fejlécén olvasható: Váljon valóra a szülőföldön boldogulás vágya! Szükség lesz hozzá a legjobb formánkra (a mait tekintsük kezdősebességnek), a furfangos magyar szellemre (tavaly is hozott 2 Nobel-díjat), és a lokális értékeink iránti vonzalom felébresztésére. Mert hogy pimaszul vonzók vagyunk ám, csak kell egy kis púder, hogy még bejövősebbek legyünk.
Ugyan ki akar Bécsben strudelt enni, mikor itt van egy karnyújtásnyira az izsai rétes is? Biztos szép az ősz Burgundiában egy pohár chardonnayvel a kézben, de azért Muzsla vagy a Garam torkolata jobban megmozgatja egy magyar borivó fantáziáját. El kell zarándokolni Medugorjebe is, de csak miután bejártuk a Zobor-vidéket és Alsóbodokot. Bekapcsolhatjuk vasárnap délután a Digisportot is, de miért tennénk, ha kimehetünk Felsőtúrra, hogy megtapasztaljuk a helyi focihangulatot? Rómában van ki előtt fejet hajtani, de az inámi temetőben Lénár Károly sírja is tökéletes hely az elmélyülésre. Thaiföldön gyönyörű Buddha-szobrokat faragnak, de jártunk-e már Krasznahorkaváralján? Az európaiságról Luxemburgban, Brüsszelben és Strassbourgban csak beszélnek, de kérdezzék csak meg Debrődön, milyen bíróságon harcolni a régióinkért. A washingtoni think-tankekben sokat lehet tanulni a szakmáról, de ha helyi önkormányzataink sorsa érdekel, csengessünk be Csallóközcsütörtökben a Pro Civishez. A Szajna-part sanzonjaira könnyű szerelembe esni, én mégis a vajáni Laborc-partról választottam feleséget. És végül, ha településvezetők és megyei képviselők társulásáról beszélünk, azt sehol a világon nem oldották meg olyan meghitt módon, mint Királyrévben és Pereden.
Csak ilyen mentalitással van közösségként esélyünk a globalizáció könyörtelen versenyében. Vagy meglovagoljuk a korszellemet a magunk helyi értékeivel, vagy hamarosan nem lesz kinek önkormányzatiságot követelni. Márpedig én tíz év múlva még csak-csak nekiállok újra a szervezésnek, de újabb 30 év múlva biztos, hogy már csak akkor jövök, ha Komárom megye székhelyén találkozhatunk.
Isten minket úgy segéljen!
(Gubík László/Felvidék.ma)
