Van egy érdekes mondás, valóban követendő bölcsesség, amit Immanuel Kantnak (1724-1804), a neves filozófusnak tulajdonítanak. Így szól: „Nem lehet semmiféle háború az egyének és az egyes államok között, amelyek bár belügyeikben törvények szerint élnek, de külügyi kapcsolataikban a törvénytelenség érvényesül. Mivelhogy a háború nem annak módja, hogy bárki azzal biztosítsa jogait.”
Nem tudom, a mindenkori (és mai!) háborús uszítók ismerik-e egyáltalán ezt a kategorikus elvárást (parancsot!), az sem biztos, hallottak-e egyáltalán Kantról, a német idealista filozófia megteremtőjéről – annál inkább, hogy a mostani progresszív nagymenők számára a múlt nem lényeges, sőt kerülendő, hiszen szerintük a jövőbe kell nézni, bátran és egyértelműen, kizárólagosan, mint annak idején Sztálin elvtárs.
Csakhogy vannak erkölcsi elvárások, amelyeket nem meglepő (de annál inkább elutasítandó) módon a kereszténység (és más vallás is) követ. A háború elutasítása pedig ide tartozik – még akkor is, ha a keresztények maguk sem következetesek ebben.
Kant ilyen szempontból őslény, amolyan régi, felejthető világból származik, már csak azért is, mert életét javarészt szülővárosában élte le, amely ma már nem létezik: a néhai keletporosz Königsberget a II. világháború letörölte a föld színéről, romjain a mai Kalinyingrád épült és Oroszországhoz tartozik, s bizonyára a königsbergi katedrális mellé épült Kant kriptája sem létezik már.
Mit is mond nekünk ez az idealista filozófia nagy alakja a távolból? Üzenete ugyanis máig aktuális.
Egyszerűen azt mondja, hogy háborúra nincs se erkölcsi, se filozófiai jogunk.
Ez azért érthető, ugye? Aki akarja, meg is érti. Sőt: a béke érdekében a háború meg is előzhető. Végül minden háború tárgyalással ér véget, észszerű volna tehát háborúzás és egyéb erőszak helyett inkább mindjárt tárgyalni, hiszen itt nem kisgyerekek összekapásáról, itt életekről van szó.
Mégis gyakran úgy viselkedünk, mint holmi buta, hirtelenharagú gyerekek. Ilyenkor a verekedő gyerekeket szétválasztják, majd kifaggatják, mi a probléma. Az orosz külügyminiszter szerint viszont nem lehet ilyen sorrend, szerinte az oroszok nem függesztik fel a harci cselekményeket a tárgyalások kedvéért. Értsd: jobb helyzetben véli Oroszországot, s ha majd Ukrajna megadja magát, akkor eredményesebb lehet a „béketárgyalás”.
Nyugati szempontból pedig, úgy tűnik, a háború elkerülésének az az egyetlen akadálya, hogy aki békét akar (tényleg, nem csak színleg, nemcsak a jó benyomás kedvéért, s csupán verbálisan), az megvetendő, az oroszbérenc, a Nyugat árulója, meg hasonló megvetendő fajzat, akit jobb is, ha nem engednek szóhoz, mivelhogy gondolatrendőrség érvényesül.
Esetleg a frontra lehetne küldeni őket, ott meghalni privilégium az ilyeneknek, még hőssé is nyilvánítják, s az a nagy előny származna ebből, hogy nem dumálnának az állítólag már elavult erkölcsökről, hitről, nemzetről, s nem rondítanának be a kiváló háborús üzletekbe. Egyértelmű: mindkét fél ugyanazt a taktikát követi: tárgyalnánk, persze, persze, de – és még ugyanabban a mondatban teljesíthetetlen föltételhez kötik a tárgyalást.
Egy ismerősöm azon tanakodott a minap, hova lehetne emigrálni, ahol mindenféle háborús és progresszív uszításoktól elég távol lenne ahhoz, hogy ne zavarják biztonságérzetét.
Nem talált olyat.
Ilyen, emberhez nem méltó világban élünk.
Őrület ez az egész. És szégyen!
Aich Péter/Felvidék.ma
