Ha az ember kezébe veszi a szerzőpáros, Csáky Károly és Molnár Imre könyvét, rögtön arra gondol: újabb helytörténet. A könyv címe: Ipolyfödémes – Egy palóc kisközség a történelem sodrában, „Kisvilágok bensőnk zugaiba rejtett-óvott vidékek…”
S mégis sokkal több annál, vagy inkább másabb annál, mint száraz dokumentum, melynek azáltal is nagy értéke van, ha csak felgyűjtjük a múltat a jövőnek. Már a két szerző is szokatlan. Nem mintha külön-külön nem tudták volna megalkotni a múlt töredékeit! Hisz mindkettő alkotó.
Csáky Károly nyugdíjas pedagógus a legismertebb honszerető, honkutató, helytörténész és alkotó, az egész Palócföld hazai tájainak tudója. Néprajzosként, tanárként, és megszállott múltkutatóként hozott létre már számos helytörténeti könyvet a jelennek és a jövőnek szánva.
Molnár Imre szintén az Ipoly mente szülötte, író, történész, szociológus, nyugalmazott diplomata, és az egyetlen Esterházy János-kutató. Magyarországon él, volt diplomata, s a lengyel–magyar történelem minden szálával kötődik a testvérnemzethez. Általa is közös múltunk minden korszaka, történelmi személyisége megerősíti összetartozásunkat. Ma Esterházy János missziós szolgálatáért járja a Felvidék mindazon településeit, ahová hívják őt, hogy terjessze az „igét”, Esterházy üzenetét, s a szent hitet, reményt:
hogy csakis a gyökerekből lehet élnünk, s megmaradnunk. Erre utal szülőföldje, szülőfaluja, Ipolyfödémesről írt lírai hangvételű, egyedi stílusban megírt könyve is.
Nem véletlen a szerző társulása Csáky Károllyal sem, hiszen mindketten Palócföld szülöttei. Csáky is ezer szállal kötődik „Fedímes”-hez, hiszen a falu templomában keresztelték őt, több mint hét évtizede. Gyűjtései alapján a falu minden zeg-zugát ismeri, hagyományait, szakrális emlékeit gyűjtötte, s így mintegy kiegészítőként teljes képet ad az igen gazdag falu múltjának megőrzéséhez.
Bevezetőjében ezt írja Csáky: „Azért is vállalkoztam Molnár Imre barátom felkérésére a társszerzőségre, hogy tegyünk már le valamit a nagy múltú falu szellemi asztalára. Imre emlékeiből font lírai koszorút, én az eddig közölt födémesi néprajzi-helytörténeti-szakrális ismeretekből szemezgettem. A múlt mára eltűnt értékeiből villantunk fel valamit, miközben nem törekszünk a teljességre”.
Molnár Imre a történelem sodrában idézi a falu múltját, a sorstragédiákból idéz, melyek sújtották szülőfaluja népét, lelkét, életét.
Saját gyermekkorától idézve azt a dolgos népet, mely minden sorscsapás után talpra tudott állni, mert őket is kötelezték elődeik, volt miből meríteniük, mert Istenbe vetett hitük adta reménnyel megtartották népüket, nemzetüket, családjukat, újraépítették otthonaikat.
Sok-sok beszélgetés, dokumentum gyűjtése alapján, s e faluban leélt gyermek- és ifjúsága kora alapján szedi elő a múlt értékeit, melyekből kapott egy életre szóló útravalót.
Mert az embert gyermekkorától kezdve nemcsak kisközössége, de a szülőföld, szülőfalu közössége is formálja egy életre szólóan.
Mindezt Imre a kötet epilógusában írja le megrázó, lírikus hangnemben. Egy-egy epizóddal fűszerezve írja le, mi volt a régi világ népének a legfontosabb megtartó ereje. Szinte fájdalmasan kiáltja bele e világba: „Elnézem szülőföldem lassan elnéptelenedő, kietlenné való szép határát. Mi történt itt? Mi lelte e föld népét? Hol szakadt meg az évszázadok során továbbadott életfonal? Mi történt legendás élni akarásunkkal, a minket ért pusztítások nyomait mindig befedő, mindég mindent újrakezdeni tudó életösztönünkkel? Mely ismeretlen kór pusztítja életkedvünket, mely lassan, észrevétlenül felszárad, elszivárog, elpárolog közülünk?“
A magántulajdon egykori falusi szentsége, a föld ma nyűg és értelmetlen teher, amelytől, ha van is, mielőbb szabadulni kell. Nyitott szemmel frissen szántott barázdáról álmodó, valahai parasztok leszármazottainak testet-lelket nyomorító teher lett az egykori juss… S vagy hat oldalon idézi, siratja az éltető múlt emlékeit a szerző.
Majd az utolsó mondatában ezt kérdezi: „Vajon a közeli és távoli jövőben lesz-e, aki tisztelettel emlékezzen a régi idők boldog emlékeire s a helytállás hőstetteiről tanúbizonyságot tevő szent elődeinkre?“
Ez a könyv több mint helytörténet, falutörténet, ez az ember lelkiismeretébe vájó fájdalmas felkiáltás – netán búcsú elődeinktől, világuktól, jussuktól.
Nemcsak a födémesieknek olvasandó ez a könyv, de mindannyiunknak, akik egyre szűkülő szülőföldünkön még megmaradtunk. Mert a födémesi sors, az az egyetemes, de a hazai magyar sors mementója is.
A Féltett Kishazák sorozat 23. kötetében Mohay Tamás, a néprajztudomány kandidátusa így bocsátja útjára e könyvet: „Kívánom az olvasónak, hogy találja meg e kötetben azt a sok kincset, amit Szent Mihály oltalma alatt a falu népe évszázadok alatt felhalmozott, s ami most elénk tárul e lapokon. Találja meg azt az örömet, amit a szerzők szerető figyelmébe gyökerezik szülőföldjük és hagyományaik iránt.”
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
