Szombathelyen a Rákóczi Szövetség Szombathelyi Szervezete, a Polgárok a Városért Egyesület, a Polgári Egyesület Szombathelyért, valamint a Nemzeti Összetartozás Szombathelyi Emlékbizottsága közös rendezésében tartottak gyertyás megemlékezést a trianoni diktátum évfordulóján. A megemlékezés szónoka Gubík László, a SZAKC elnöke, az Esterházy Akadémia igazgatója volt, akinek beszéde az alábbiakban olvasható.
„Az avarokat kardélre hányták, a keleti gótokat egy lábig levágták, a vandálokat az utolsó csecsszopóig kiirtották. Vad idők emberséges törvénye volt a gyors kivégzés. Magyarország halálos ítéletén azonban rajta van a nyugati kultúra bélyege. Csak a lábait és karjait vágták le, csak a szemeit szúrták ki, csak a nyelvét szaggatták ki, csak a gerincét roppantották össze, csak a mellkasát horpasztották be, de a torkát nem vágták át, és a szívét nem szúrták keresztül. Tud lélegzeni egy darabig, és szíve szivattyúzhatja a maradék vért. (…) A népek önrendelkezési joga is biztosítva van az irtózatos torzó számára, amelyhez foghatót nem találni a történelem panoptikumában. Tehet magával amit akar. Tetszése szerint követhet el öngyilkosságot, éhen halhat, visszatarthatja lélegzetét vagy keresheti a megváltó megfúlást az anarchia mocsarában.”
Beszédem nyitó idézetét Móra Ferenctől kölcsönöztem, és e könyörtelen, naturalisztikus alaphang megütésével már minden bizonnyal sikerült is nyilvánvalóvá tennem, hogy a mai napon sajnos nem a Zengő ábécét hoztam el Önöknek. Mivel egyelőre még gyásznap ez az évforduló, nem lehet ünnepnap. Még akkor sem, ha az, amit túlélt nemzetünk a 20. század során, páratlan erkölcsi tartásról és életösztönről árulkodik, ebből a nemzeti összetartozásból pedig szinte végtelen erőt tudunk meríteni a ma harcaihoz és a holnap kihívásaihoz.
Legyőzetve győzni! Nincs is ennél magyarosabb küldetésforma.
Tisztelt szombathelyi honfitársaim!
A kassai polgár, Márai Sándor, a losonci szabadsághős Duray Miklós és a Zobor-vidéki vértanú, Esterházy János földjéről származom. Felvidéki magyar vagyok. Léván születtem, annak az egykori Bars vármegyének a területén, melyet a haza megcsonkítása adott át a történelemnek. Bár én jöttem határon túlról, önöknek, vasiaknak sem kell bemutatnom, milyen érzés a veszteség.
Ha e szót kiejtem a számon, alighanem azonnal megjelenik lelki szemeik előtt Léka a Nádasdy-kriptával, Borostyánkő vára, ahol az „angol beteg” született, Németújvár, a Batthyány család ősi fészke, Muraszombat reneszánsz várkastélya, Szécsénykút fürdője vagy a máriafalvi gótikus templom, melynek üvegablakán még ma is olvasható: „vallási kegyeletből Vas megye közönsége”.
Fájdalom és keserűség az egyik oldalon, tartás és hősiesség a másikon. Ez a közös örökségünk, önöknek vasiként és nekem barsiként.
Tartás és hősiesség.
Trianon hősei azok, akik az elszakított nemzetrészek tagjaiként szülőföldjükön maradva szellemi vagy kétkezi munkájukkal lehetővé tették, hogy a nemzet törzse túlélje a csonkolást és ismét megerősödhessen. Akik egyik napról a másikra egy idegen világban teremtettek új szellemi otthont maguknak és övéiknek. Az új hatalommal dacoló papok, az anyanyelvhez ragaszkodó tanítók, a bezárásra ítélt egyletek vezetői. Minden elcsatolt falu és város helyi Márton Áronja és Esterházy Jánosa.
Keresztény emberként kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a világi lét igazságtalan, és a nemzethez való hűség a nehéz körülmények között nem az önfeláldozó egyént tartja meg, hanem áldozata révén a nemzetet magát.
Ezért ma kötelességünk fejet hajtani minden megnyomorított sorsú honfitársunk előtt, akik a magyarság iránti hűségre tették fel életüket.
A magyarság bebizonyította: a nemzet felette áll az államnak. A nemzeti összetartozás azt is jelenti, hogy csak az államnak vannak határai, a nemzetnek nincsenek. Van egy sajátos mértéke is: a közös felelősségérzet.
Ez vált az új, államhatárokon átívelő politikai összetartozásunk alapjává. A közös felelősségérzet ugyanis sokkal több, mint az individualizmuson alapuló állampolgári tudat. Erkölcsi érték is.
A nemzetért érzett közös felelősség erkölcsi súlya erősebb, mint az államjogon nyugvó állampolgári öntudaté. Az állampolgár jogi értelemben nem érték, csak élő alany, adófizető. A nemzet azonban kulturális értelemben, történelmileg és politikailag is érték, becses közkincs. Ha tehát felelősséget érzünk a nemzetért, akkor tetteinkben felelősek vagyunk a tagjaiért is.
Mert önmagunkban nem vagyunk nemzet, csak közösségként.
A magyar az a nemzet, mely először: túlélt egy gyilkossági kísérletet, hiszen itt állunk együtt az Ezredévi parkban 104 évvel a történtek után, a legrégibb város nemzeti összetartozást hirdető emlékművének majdani helyén. A magyar az a nemzet, mely másodszor: felépült a sorscsapásból, hiszen egymillió százezerrel több magyar állampolgár él ma a világon, mint ahányat a nekünk szánt sors minden józan számítás szerint indokolttá tenne. A magyar az a nemzet, mely harmadszor: nemcsak sajátjait, hanem másokat is emlékeztet arra, hogy egy történelmi nemzet megalázása egyúttal Európa megalázását is jelenti.
Mert hogy erről van itt szó, tisztelt hölgyeim és uraim!
Trianon nemcsak magyar, sőt nemcsak Kárpát-medencei, hanem európai ügy. A kicsinyes és szűk látókörű nagyhatalmi politika mementója.
A nemzeteket egymással szembefordító döntések egyike, melyek képesek voltak feláldozni a jövő békéjét a jelen hasznaiért. Elrettentő példaként kéne tanítani minden európai suliban Felsőőrtől Ungvárig, Vajdahunyadtól Nagyszombatig, csak hogy néhány testvértelepülést említsek, nem megfeledkezve Toursról, Mariborról vagy Leccoról. Nem azért, mert újra akarnánk írni a történelmet, hanem mert nem akarjuk újraélni. Hiszen, anélkül, hogy rálépnék az aktuálpolitika sikamlós ösvényére, sajnos a napnál is világosabb minden épelméjű ember számára, hogy ma is ugyanezzel a kihívással néz szembe tágabb hazánk, az európai civilizáció: Enged vagy megálljt parancsol a nagyhatalmi gőgnek? Befogja fülét vagy hallgat a józan ész hangjára? Egyszerű, mégis fajsúlyos kérdések ezek.
És ha arra a következtetésre jutottunk, hogy Trianon nem jelent mást, mint természetes földrajzi egységek határainak és népességének erőszakos megváltoztatását, mint szerves gazdasági térségek versenyképességének ellehetetlenítését és a gyarmatosító szándékokkal szembeni védtelenné tételét, mint az őshonos közösségek nemzeti identitáshoz való jogának semmibe vételét és mint a békétlenség állapotának megteremtését egy fenyegető háború árnyékában, nos akkor megállapíthatjuk, hogy
az európai politika ma a maga 21. századi Trianonja felé halad.
Tisztelt gyászból erőt merítő közösség! Kedves összetartozó magyarok!
„Nem hagyhatjuk azon a ponton a nemzetet, melyről többé a jövőjének nem lehet mestere” – mondta Kossuth Lajos.
A magyar nemzetpolitikának Trianon óta van egy olyan feladata, amelynek csak a legutóbbi években szenteltünk elégséges figyelmet. Ez a tervezetten ellenségessé tett szomszédsági kapcsolatok miatt alakult így, pedig a helyzet az, hogy
sem az államhatáron átívelő nemzetegyesítés, sem az államhatárokon belüli önrendelkezés ügye nem mozdítható előre anélkül, hogy új üzenetet fogalmazzunk meg a szomszéd nemzetek irányába.
Ennek túl kell mutatnia a nyilvánvaló sérelmeken, még ha azok mégoly jogosak is, és túl kell mutatnia a kényszerű lojalitást mutató gesztusokon is. A revansvágyó ökölrázás mára megmosolyogtatóvá vált, az államhatárok megváltoztathatatlanságának hangsúlyozása pedig üres és felesleges formalitás.
Az üzenetnek ehelyett inkább abból a megmásíthatatlan adottságból, tényből kellene kiindulni, hogy mi, magyarok és a szomszéd nemzetek az összefonódó ujjak módjára együttélésre vagyunk ítélve, az egymás elleni fondorlatok pedig csak kölcsönösen nehezítik az életünket.
Ez a helyzet tehát végső soron sem békeszerződéssel, sem a nemzetközi jog eszközeivel, sem hagyományos értelemben vett kétoldalú szerződésekkel nem kezelhető, hanem olyan kiegyezéses állapot megteremtésével, ami társnemzeti kapcsolatot teremthetne a magyarok és a szomszéd nemzetek között.
Ennek a kapcsolatnak a letéteményesei és biztosítékai éppen a Trianonban elcsatolt magyarok, a Magyarországot körülvevő mind a hét ország területén milliós nagyságrendtől néhány ezres lélekszámig élő őshonos magyar népesség.
Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás után kialakuló magyar nemzetpolitika legnagyobb feladata a szétszakított nemzet összetartozási vágyának a kielégítése, szülőföldön való boldogulásának a megteremtése és a szomszéd nemzetek irányában egy olyan magatartásnak a tanúsítása a nemzetek közötti partnerség kialakításával, ami segít feloldani a Trianon-görcsöket. Véget ért a 100 év magány. Tudjuk, hogy nem lehetünk az idők végezetéig sem az ellenségeskedés, sem az önmagunkat féltés rabjai.
Hiszem, hogy a következő 100 évben e város híres szülöttje, Szent Márton tiszteletére felszentelt pozsonyi székesegyház tornyán aranyló Szent Korona lesz újra az az eszmei és közjogi kötelék, mely eggyé kovácsolja sorsunkat a Kárpát-medencében.
Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves szombathelyiek!
Az egyházmegye fejétől, Székely János püspök atyától hallottam egy szép példabeszédet. Zoboralji látogatása alkalmával mesélte egy összejövetelen az alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpontban, bizonyára Kukor Ferenc tanár úr is emlékezik rá.
Egyszer egy ember megérkezett egy tisztásra, ahol szemmel láthatóan valami nagy dolog épült. Az építkezésen rengeteg kő és építőanyag hevert mindenfelé. Megkérdezte hát az első munkást, hogy mit is csinál itt. Az azt mondta, ő bizony keményen dolgozik minden nap, hordja egyik követ a másik után. Rakásról rakásra. Megkérdezett egy másikat is, ő min serénykedik. Az azt válaszolta: Pénzt keres, ezzel biztosítja a mindennapi betevőt maga és családja számára. Ezek után odafordult egy harmadik munkáshoz is. – Hát maga min dolgozik, ember? Aki pedig így felelt: Katedrálist építek! Merthogy az épülő nagy dolog a földön heverő kövekből egy templom volt.
Nos, én azt kívánom mindannyiunknak itt, a Kárpát-medencében, hogy a harmadik munkásember gondolkodását sajátítsuk el. Legyünk diákok, kétkezi munkások, tudósemberek, civil aktivisták, gyermeket nevelő szülők vagy közéleti vezetők. Csak akkor építhetjük újjá közös katedrálisunkat, a Kárpát-hazát, ha abban a szellemiségben vívjuk meg mindennapi harcainkat, hogy nem csupán melózunk vagy fizetést viszünk haza, hanem valami önmagunknál nagyobb és magasztosabb célért kelünk fel nap mint nap.
Önök itt, a Nemzeti Összetartozás Emlékbizottságában, a Rákóczi Szövetségben, a Polgári Egyesület Szombathelyért és a Polgárok a Városért Egyesületben ebben a szellemben építik városuk új jelképes katedrálisát, a szombathelyi Trianon-emlékművet! Küldetésükhöz kívánok szorgos kezeket, adakozó lelkeket, és szeretném biztosítani Önöket, hogy számíthatnak a felvidéki patrióta fiatalok és az Esterházy Akadémia támogatására és felajánlására is!
Mi egy vérből valók vagyunk!
Gubík László
