Az epidemiológiai és klinikai bizonyítékok visszamenőleg azt mutatják, hogy a berni futball-világbajnokság után a német csapat több játékosa is hepatitisz-C vírussal fertőzött lett. Ami 1954. július 4-én kora este a berni Wankdorf-stadionban történt, az még ma, 70 évvel később is a háború utáni történelem egyik legnagyobb sportcsodájának számít.
A varázsa annak az esős vasárnapnak ma is töretlen, amelyen az egyértelműen esélytelennek tartott német labdarúgó-válogatott, drámai világbajnoki döntőben legyőzte a magyar válogatottat. Vezető politikusok szerint a „berni csoda a Német Szövetségi Köztársaság egyik alapító mítosza és a nemzeti identitás kialakulásának fontos pillanata”. Ha hivatalosan nem is, de az NDK-ban is családok ünnepelték a „berni csodát”.
Ezzel szemben az a tény, hogy a német válogatott nagy része a világbajnokság után hepatitiszben szenvedett, nagyrészt feledésbe merült. Ez a hepatitisz több játékos életébe került. Ez a nyomkeresés azt a kérdést vizsgálja, hogy a „berni hősök” milyen típusú hepatitiszben betegedtek meg. 1954 októberében kerültek nyilvánosságra a német játékosok körében az első sárgasági esetek. A „Hamburger Abendblatt” 1954. október 18-án arról számolt be, hogy négy válogatott játékos – Fritz Walter, Helmut Rahn, Max Morlock és a cserekapus Bernd Kubsch – sárgaságban szenved. Amikor néhány nappal később egy másik játékos, Otmar Walter is megbetegedett, a média érdeklődése is végleg felcsigázódott.
1954. október 22-én az orvosok is nyilvánosan konzultálnak, köztük Prof. Dr. med. Dr. phil. Hans Harmsen, Hamburg Hanza-város higiéniai intézetének igazgatója. Harmsen nyilatkozatában összefoglalja az 1950-es évek ismereteinek álláspontját. Még kilenc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfedezzék az Ausztrália-antigént, majd 20 év kellett ahhoz, hogy a hepatitisz-A vírust elektronmikroszkóppal kitudják mutatni, és további 35 évnek ahhoz, hogy a hepatitisz-C vírust azonosítsák: „A sárgaságot a hepatitisz vírus közvetíti”.
A hepatitisz-A vírusok által okozott májgyulladás
A hepatitisz-A vírus (HAV) világszerte előfordul. A fertőzésnek két fő típusa van: a vírus táplálékkal kerülhet a szervezetbe, vagy hematogén úton terjed. A szexuális átviteli mód elméletileg mindkét entitás esetében elképzelhető. A hepatitisz-A kevésbé gyakori a magas higiéniai normákkal rendelkező országokban. Németországban a fertőzöttek csaknem fele külföldön találkozott a vírussal, s vérkészítményekkel történő átvitel is lehetséges. A hematogén terjedés jellegzetes formája a „fecskendő-fertőzés”: a vírus rátapadhat az injekciós tűre, és a szokásos sterilizálás után is életben marad. A német futballcsapat a mérkőzés előtt egy közös injekciós tűvel C-vitamint kapott.
A Német Labdarúgó Szövetség (DFB) kezdeményezésére 1954. október 27-én Düsseldorfban összesen 13 játékost vizsgáltak meg, több szakemberrel. Arra a következtetésre jutottak, hogy „többé-kevésbé az egész válogatott kisebb májkárosodást szenvedett”. A DFB 1954. november 8-án közzétett jelentésében „szájfertőzésre” utaltak, „aminek kedvezett az összetartó csapat, a szokatlan fizikai megterhelés és a világbajnokság utáni pihenés hiánya”.
Egyidejűleg elismerik, hogy a meccs megkezdése előtt „néhány játékos C-vitamin-injekciót kapott”.
Tekintettel az első klinikai tünetek megjelenéséig eltelt hosszú időre, a gyógyszer okozta toxikus hepatitisz és mindenekelőtt, az orális hepatitisz-A fertőzés kizárható. Ez utóbbinál általában átlagosan 30 (15-50) napos lappangási időt feltételeznek; ráadásul, a csapaton és Sepp Herberger szövetségi edzőn kívül, a játékosok környezetéből senki sem betegedett meg. Feltehetően a játékosok környezetének többsége immunis volt a hepatitisz-A-val szemben. Mivel az 1930 előtt született embereknél a HAV-ellenes antitestek előfordulási aránya meghaladja a 75 százalékot, Inkább azt kell feltételezni, hogy a korlátozott terjedési útvonalú parenterális fertőződés volt az, amelyen keresztül az 1930 előtt születettek a hepatitisz-B vagy -C fertőzést megszerezték. Figyelembe kell vennünk Herberger nemzeti edző drákói rezsimjét, „aki esténként a szobák kulcslyukaihoz tapasztott füllel járta a szállodát, hogy kiszimatolja, ki dohányzik még”?!
Valójában számos tanúvallomás utal a parenterális átvitelre. Például a játékos Horst Eckel 2004-ben egy televíziós műsorban, amely az akkoriban parázsló doppingvádakat vizsgálta (anélkül, hogy egyértelmű következtetésre jutott volna), ezt mondta: „Glükózinjekciókat kaptunk, és nem volt minden egyes injekció személyre szóló.” Ugyanebben a műsorban a Prof. Dr. Franz Loogen csapatorvost is interjúvolták. A kolléga meglepően nyíltan rámutat arra, hogy „Rahn egy dél-amerikai útról tért vissza, és elmondta, hogy a brazilok a meccs előtt mindannyian kaptak gyógyszert. Erre mi azt mondtuk: Igen? – nem lehetne valami ilyesmit csinálni?” – és akkor jött az ötlet, hogy adjunk a játékosoknak C-vitamint”. Loogen szerint „nagyon is lehetséges, hogy az injekció során váltak fertőzötté”. Fritz Herkenrath, Toni Turek világbajnok kapus utódja az injekciók nem megfelelő higiéniájáról adott tájékoztatást. Herkenrath, aki maga is megbetegedett 1954 végén, arról számolt be, hogy a világbajnokság utáni mérkőzéseken még mindig adtak helyreállító injekciókat: „Az orvos forró vízbe mártotta a fecskendőt – és ennyi”. Mai orvosi szemmel nézve tehát kellően hihető, hogy a „berni hősök” 1954 őszén vagy akut hepatitisz-B-ben, vagy -C-ben betegedtek meg.
A tünetek
A „Der Spiegel” szerint a zűrzavar akkor keletkezett, amikor „kiderült, hogy Fritz Walter müncheni szállodájában, ágyban fekve megbetegedett, és két neves professzor igazolta, hogy „a futballkapitánynak gyomor- és gennyes mandulagyulladás miatt egyelőre fel kell hagynia a sporttal, és még a közlekedésre sem alkalmas”.
A gyomorrontás diagnózisának nemcsak a kétszeres gólkirály Rahn visszaemlékezéseiben szereplő találó leírása mond ellent, hanem a felesége, Gerti visszaemlékezése is, idézve férje szavait: „Magam is éreztem, hogy Belgium ellen rossz voltam, de egyáltalán nem éreztem magam egészségesnek. A legkisebb megerőltetés után is elfáradtam, az ételektől undorodtam. Mintha egy tégla lett volna a gyomrom alatt a jobb oldalon. – Helmut, sárgaságot kapsz – mondta a feleségem.”
Ottmar Walter 1955 márciusában sárgaság miatt ismét kórházba került. Csapattársa, Horst Eckel itt látogatja meg. A világbajnok csapat több játékosa hetekig nem tudott futballozni a májgyulladás miatt. Az 1954. október 16-i Franciaország elleni nemzetközi mérkőzésen (Bern után a 15. héten) már három játékos hiányzik hepatitis miatt, az Anglia elleni (22. hét) és a Portugália elleni mérkőzésen (24. hét) már öt játékos. A klinikai tünetek nagyon változatosak voltak. Míg Jupp Posipal csak átmeneti rosszullétet tapasztalt, és a hamburgi védő egyetlen nemzetközi mérkőzést sem hagyott ki, addig a nürnbergi Max Morlock hat hetet töltött kórházban. A világbajnok csapatból összesen nyolc játékos indult el 1954. november közepén Bad Mergentheimbe, gyógyulni. Máig sem tisztázott, hogy hány játékos volt ténylegesen kitéve a vírusnak. Úgy tűnik, egyedül a balszélső Hans Schäfer, aki megmenekült az injekcióktól – egy 2004-es interjúban megerősítette: „Csak a magam nevében beszélhetek: nem kaptam injekciót, nem volt sárgaságom”. A 21 exponált játékosból, óvatos becslés szerint, – bár a cserejátékosokról részben hiányosak az információk – legalább hatnál (29 százalék) klinikai tüneteket találunk az akut májgyulladásra, mint a német lapok egyöntetűen írták. Ha Schäfernél több játékos utasította vissza az injekciókat, és néhány cserejátékos betegségét nem hozták nyilvánosságra, akkor a tüneteket mutató játékosok aránya megnő. Végül is kilencen haltak meg májcirrózisban, illetve májrák miatt.
Klinikai lefolyás
A megbetegedés és a lábadozás minden érintett játékos esetében több hetet vagy hónapot vesz igénybe. Kezdetben mindegyiküknél teljes klinikai gyógyulás figyelhető meg. Egyedül Otmar Walternél jelentkezik visszaesés 1955. márciusában és a játékos, elővigyázatosságból, ismét kórházba kerül. Az 1954 utáni években viszont több játékos korai halála szembetűnő, köztük mindenekelőtt az FSV Frankfurt utánpótlás-válogatott Richard Franz Herrmanné, aki 1962 júliusában, mindössze 39 évesen halt meg a (boncolással igazolt) májzsugor következményeiben, annak ellenére, hogy szigorúan tartózkodott az alkoholtól. Nem zárható ki, hogy Karl Mai (1993-ban 64 évesen) és Werner Liebrich (1995-ben 68 évesen) korai halálát a hepatitisz okozta. Özvegye, Anne-Marie Liebrich, egy újságíróknak adott interjúban elárulta: „Amikor nem sokkal a halála előtt meglátogattam a férjemet a kórházban, az ágya fölött egy tábla volt a következő felirattal: »Vigyázat, hepatitisz C«”. Elsa Mai arról is beszámolt, hogy férjénél szívproblémákat és hepatitisz C-t is diagnosztizáltak.
A legendás hírű Puskás „Öcsi” több interjúban arról beszélt, hogy a német csapatot doppingolták. Ezért az állításáért kitiltották az NSZK-ból.
Hogy az aranycsapat ezt a mérkőzést elveszítette, több oka is volt: a magyar játékosok nem tudtak megfelelően pihenni, ugyanis a svájci ifjúsági fúvószenekarok másnapi országos versenyének résztvevői, éjjel keresztül-kasul vonultak Solothurn városkában. Délutánonként gyerekzajtól volt hangos az egész város és nem készítették fel lelkileg a játékosokat a döntőre.
Szepesi Györgyöt, aki minden megbeszélésen részt vett, az utolsóra nem hívták meg. Tóth Mihály a második félidőben sérülés miatt csak statisztaszerepet játszott. Grosics Gyula közlése szerint: a magyar válogatott tagjai sem gondoltak arra, hogy ezt a döntőt elveszíthetik, hiszen az elődöntőben 8:3-ra győzték le ezt a csapatot. Mindkét csapat nehéz mérkőzéseken volt túl. Sepp Herberger nem lankadt: legyőzték Svájcot és Ausztriát. Magyarország legyőzte Braziliát és hosszabbítás után Uruguayt. A mérkőzéseket először közvetítették közvetlenül a televízióban; mintegy 90 millió ember nézte a torna mérkőzéseit, mintegy négymillió fekete-fehér televízión. A magyar vezetést a német csapat kiegyenlítette, 2:2 után a magyar csapat a folytatásban rengeteg helyzetet hagyott ki, ráadásul, az Adidas speciális stoplijait használó németek lényegesen jobban alkalmazkodtak az esőben csúszóssá vált talajhoz.
A korábban két dél-amerikai óriás ellen (Brazília és Uruguay) nagyon nehéz meccseket vívó, az elődöntőben 120 perces csatára kényszerült magyar csapat tagjain a fáradtság jelei mutatkoztak.
A 84. percben Rahn gólja után (3:2), a 86. percben Puskás gólját les címén az angol bíró nem adta meg. Utólag nagyon bánta! A világbajnokság gólkirálya Kocsis Sándor volt, 11 góllal.
Sok német számára a „berni csoda” szimbolikus volt, az elvesztett világháború. A háborút követő időszak nehézségei után a várva várt újrakezdés jele volt! Az erről készült nagyszerű film, a „Das Wunder von Bern” is erre utal, itt is szó van az egy tűvel csoportosan beadott C-vitamin injekcióról.
Az aranycsapat teljesítménye ezen egy vereség ellenére egyedülálló. Ez volt az egyetlen (akkoriban hivatalosnak nyilvánított – a szerk. megj.) vereség 1950 és 1956 között.
Rákosi Mátyás is fogadta a magyar csapatot. Nem lesz semmiféle retorzió! – Ígérte mindenki. Mégis bekövetkezett, a „magyar párducnak”, Grosics Gyulának Tatabányára kellett mennie és többször mellőzték. Mottó: a sport tisztaságát a doppinggal szemben mindenképpen meg kell őriznünk! A sorok írója ezért nem ment el a Sepp Herbergernek a Heidelberg melletti, Hohensachsenban temetőjében található sírjához.
(Makovitzky József, Prof. em. Universität Heidelberg es Universität Freiburg i. Br.)
A cikk német lapok, a német orvosi Hetilap és magyar lapok adatainak felhasználásával íródott.
