A königsbrunni Naturmuseum szervezésében Múzeumok Éjszakájára került sor, ahol a 955-ös augsburgi csatára emlékeztek. A magyarságot a Felföldi Dalia Iskola képviselte a rendezvényen.
A Felföldi Dalia Iskola tagjai Kopecsni Gábor vezetésével a magyar nemzeti harcművészeten keresztül élik meg magyarságukat a mindennapokban. Hét fő tudásterületből, azaz „rovásból” áll az iskola tananyaga: szablya, íj, fokos, bot, karikás ostor, hajítófegyverek és a magyar népi birkózások.
Központjuk Gömörpéterfalán található, emellett vannak csapatok Komáromban, Paláston, Rozsnyón, Léván, Füleken, Almágyban és Magyarországon Cserépfalun is.
A 955-ös Lech-mezei csatát sokan vereségnek könyvelik el számunkra. Valóban a magyarok vesztettek, ugyanakkor nem számított ez abban az időben annyira tragikus történésnek. A magyarokon kívül a németek is érték veszteségek, de mindkét sereg talpra tudott állni és folytatni a kalandozásokat és a harcokat.
Létezik egy olyan anekdota is, amely szerint két évvel a csata után Botond vitéz visszament a seregével és leverték a bajor csapatokat.
A németországi úton Kopecsni Gábor, Bohák József, Lukáč Benjamin és Szécsényi Ádám vettek részt a Dalia Iskolából.
A helyszínen jurtát állítottak, amelyben a korabeli berendezést és a fegyvereket tekinthették meg a látogatók, továbbá harcművészeti bemutatót tartottak, melybe a nomád harcmodor elemeit is beépítették.
Szécsényi Ádámnak, a Felföldi Dalia Iskola tagjának bőven akadtak gondolatai, melyeket meg is osztott velem:
„Pénteken hajnali kettőkor indultunk Gömörpéterfaláról az augsburgi Múzeumok Éjszakája rendezvénysorozatra. Augsburgba, ahol őseink több mint ezer évvel ezelőtti egyik kalandozási kísérlete nem épp a várt módon végződött. Még ha nem is vagyunk épp történelmi vénával ellátva, akkor is derenghet iskolás korunkból ennek a városnak a neve. Azon kevés „kalandozások kori” csatáink egyike történt itt, ahonnan vesztesként nyargaltak haza őseink. Nem is beszélve Lehel, Bulcsú és Súr vezéreink sorsáról. A történelem a magyarság számára szemléletformáló eseményként emlékezik meg erről a csatáról, mely után őseink ráléptek a nemzetformálás útjára. Mindezek tudatában izgalommal telve vártuk megérkezésünket. Kíváncsiak voltunk, hogy a helyiek hogyan is emlékeznek meg valójában erről az eseményről.
Utunk a mesés Paláston keresztül vezetett, ahol a csapat további két tagjával immár négyfősre duzzadt delegációnk. Ausztria szélerőművekkel, később hegyekkel kísért autópályáin keresztül, Németország hosszú útjain továbblendülve, a kora délutáni órákban érkeztünk meg úti célunkhoz. A helyi múzeumtól nem messze fogadott minket vezetőnk, Rebecca Ribarek, aki ragyogó lelkesedésével és odaadó kedvességével azonnal elillantotta az akkor hetek óta tartó esős-borús németországi időjárás melankóliáját. A bemutatónk helyszínének megtekintése és a szállásunk elfoglalása és egy könnyed ebéd után nyomban jurtaépítésbe kezdtünk, hiszen még aznap meg kellett mutatnunk a helyieknek, milyen is a magyar virtus. Sajnos az időjárás nem kedvezett az érdeklődőknek. Az esőfelhők továbbra is úgy döntöttek, hogy nem hagynak szárazon egy fűszálat sem. Szerencsére vendéglátóink erre az esetre is fel voltak készülve. A helyi közösségi házban vendégeltek meg minket, ahol egy varázslatos klasszikus zenei koncerten vehettünk részt. A koncert után végül úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a jurtánkhoz. Itt már találkozhattunk két helyi középkori hagyományőrzővel, akikkel jó kedélyű eszmecseréket folytathattunk egyikünk és másikunk felszereléseiről és azok gyakorlati használatáról. Ekkor már mi is viseletben voltunk, ami okozott némi kíváncsiságot a múzeum udvarán. Talán ezen felbuzdulva egy idős úr jött oda hozzánk, aki szívélyesen beinvitált minket a múzeum alsó szintjére, ahol végre találkozhattunk jövetelünk egyik titkon remélt hozományával, nevezetesen, hogy hogyan is emlékeznek az augsburgi csatára a helyiek. Igényesen kivitelezett terepasztalokon, több ezer apró festett katonával mutatták be több eseményét a csatának, természetesen a német szempontból, talán kicsit túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítva akkori győzelmüknek. Nem csodálkoztunk ezen cseppet sem. A történelem nagyon sokszor szemléleti tudományként mutatkozik, melynek jegyeit sokszor hazai berkekben sem nélkülözik. Egy biztos, a magyarság abban az időben Európa vezető katonai hatalma volt, és egy ilyen hatalom seregének akár megakasztása is nem kis büszkeséggel tölthet el bármely népet, nemzetet. Miután az élményt helyére tettük magunkban, újfent visszatértünk a jurtánkhoz, hiszen addig vártunk a szervezőkkel a jobb időre, hátha több érdeklődő összegyűlik. Végül majdnem ránk sötétedett. Este hét óra lehetett, mikor a szemerkélő esőben végül megtartottuk a bemutatónkat. Aznap este jutott ránk a német vendégszeretetből. Másnap a jurtabontás után pihent szívvel és hálával kísérve a szervezők részéről indultunk útnak Kárpát-hazánkba.”
(Chovan Lilla/Felvidék.ma)
