Nincs a világtörténelemnek olyan eseménye, máig érvényes pozitív hozadékkal, ajándékkal, egyetemes értékkel 2248 év óta, mint az olimpia gondolata és megvalósulása. Nem véletlen, hogy nagy történetfilozófusok, bölcselkedők egykor és ma is többet látnak az olimpiában, mint nemes versenyzést, szabályszerű küzdelmet, világméretű sporteseményt.
Előző cikkemben (Párizs 2024: olimpikonok Istenről, hitről, küzdelemről) arról a hatásról is írtam, amit az olimpiai játékok, s azok alapelvei: szenvedély, hit, győzelem, erkölcs, sportszerűség gyakoroltak a keresztyén gondolkodásra, főként Pál apostol gondolkodása révén. A szabályszerű (nomímósz) versenyzésről mint keresztyén életszabályról (2Timóteus 2,5), a versenyző (ágónidzomenosz, küzdő ember) önfegyelmező életviteléről (1Kor 9,24-25) példaként írt.
Most más megközelítésbe szeretném helyezni az olimpia gondolatát és történelmi súlyát.
Alapvetően és történetfilozófiai értelemben Európa két nagy – máig ható – szellemi erőtere bontakozik ki előttünk az Olimpia nyomán: az európai civilizáció bölcsője, a világbékére törekvő szellemiség földje, a hellén-görög kultúra és az impérium-képző, világuralomra törő Róma diktátori, zsarnokölő, élvezeti életszemlélet csapdájába esett latin szellemiség, civilizáció erőtere.
A fantasztikus részleteket e cikk keretében csak érinthetjük. (Mennyire hiányzik az iskolákból, a nemzeti oktatásból a görög-latin kultúrateremtő antikvitás minimális ismerete, az ilyenkor lepleződik le!). A kiváló és páratlan holland református eszmetörténész, H. Dooyeweerd nyomán haladunk, aki zseniális művében, A New Critique of Theoretical Thought-ban (Az elméleti gondolkodás új kritikája címen) fejtegeti a görögség Európa-formáló, kreatív szerepét az egész emberiség eszmetörténetében, amihez foghatót csak a keresztyénség hozott a világtörténelembe.
Az olimpiai eszmeiség ötletének születése nem véletlenül kapcsolódik az antik világ és később Európa legtermékenyebb szellemiségű szellemföldrajzi, etnikai területéhez.
A görög világ adta az özönvíz utáni nem zsidó, nem keresztyén, nem barbár, mégis transzcendens kötődésű, metafizikai keretbe helyezve az egész földi létet, a hellén szellem csodáit.
A filozófiában olyan nagyságokat, mint Arisztotelész, Platón, Szókratész, a nagy költőket és drámaírókat, az emberi test harmóniáját fenségesen kőbeöntő nagy szobrászokat, a városállamok önigazgatási rendszerét (később szubszidiaritásnak nevezték), a világtörténelem első demokráciáit. A szobrász Pheidias (Kr.e. 480-430) alkotta meg az istenek jelenlétébe emelt Olimpia égi felrangosítására az olimpiai Zeusz szobrát és hatalmas templomát, ami az ókor hét csodáinak egyike lett.
A Szókratész előtti ún. korai filozófusok egyike, a Milétoszi Thalész (Kr.e. 623-548), aki matematikus és természettudós is volt, írta le az olimpia egyik, a harmonikus ember jellemére vonatkozó latin sarkmondat (mens sana in corpore sano – egészséges értelem egészséges testben) görög eredetijét.
„Aki egészséges testtel (=σῶμα ὑγιής – higiénés testtel!), leleményes elmével (=ψυχὴν εὔπορος), és engedelmes természettel (φύσιν εὐπαίδευτος) rendelkezik, az a jó versenyző.
Külön fejezetet érdemelne, milyen örömmel köszöntötték a nagyok, Arisztotelész, Platón az olimpiát. Nem csak a harmonikusan fejlesztett (test-lélek-szellem egyensúlyát, arányosságát biztosító gyakorlatokkal a gimnáziumokban, tornacsarnokokban, hanem a filozófiai, költői, szónoki, képzőművészeti iskolákban képzett) emberekben tudtak ők „gyönyörködni”, hanem abban is, ami a másik hatalmas történelmi hozadéka az olimpiai gondolatnak:
az έκεχειρια (kiejtve: ekeheiria), a fegyvernyugvás, az olimpiai fegyverszünet alig túlértékelhető, ma is minden földrészen nagy kihívást jelentő vezérgondolata.
Olimpia nem háborúkat ajándékozott a világnak, hanem stadionokat, gimnáziumokat, testedző csarnokokat, szabályszerű versengést. Róma amfiteátrumokat, állatok elé vetett gladiátorokat, keresztyén mártírokat. Barbárságot a hellének szemében, iszonyatos háborúkat. És az ezt kiszolgáló jogrendet, útépítést, hídépítést, fegyver- és hajófejlesztést. Uralmi közigazgatást.
Kr. e. 86-ban Sulla római hadvezér kirabolta Olimpiát és más görög kincstárakat, hogy finanszírozni tudja egyik háborúját. Ő volt az egyetlen római, aki erőszakot követett el Olimpia ellen. Az őrült császár, Néró, aki önmaga elviselhetetlenségét öngyilkossággal pecsételte meg, önmagát akarta ünnepeltetni Olimpiában, de mivel ez nem jött össze, 65-re, a 211. olimpiát elhalasztották.
Voltak persze olyan császárok is, akik felismerve a hellén világ kulturális elsőbbségét (ha fölényét nem is), filhellén császárokként, mint Hadrianus és Antoninus Pius, meghívták a filozófusokat, szónokokat, művészeket, vallási hittérítőket, énekeseket és mindenféle előadóművészt a versenyekre.
Az olimpiai eszme célja a fegyvernyugvás, a világbéke
Az έκεχειρια (kiejtve: ekehejria – fegyvernyugvás) megvalósítása, legalábbis ennek meghirdetése a játékok idejére az egyik legnagyobb jótéteménye az olimpiai gondolatnak. Már-már történetteológiai eszmecsúcs. Az Olimpia környéki terület két háborúzó királya, Iphitosz és Kleomenész a spártai törvényhozóval, (csaknem 2000 évvel később, Kálvin által első helyre sorolt államforma genfi mintájaként) az arisztokratikus köztársaság kitervelőjével, Lükurgosszal (Kr.e. 800-730) közösen megállapodott a játékok megrendezéséről, valamint az olimpiai fegyverszünet életbe léptetéséről.
Az első olimpiát Kr.e. 776-ban tartották. Először a boksz, majd a diszkoszvetés, gerelyhajítás, kocsi hajtás és birkózás volt a versenyszámok között.
Minden olimpia előtt Olimpiából hírnökök járták be a hellén világot, akik meghívták a résztvevőket és a nézőket, és bejelentették a fegyverszünetet.
A fegyverszünet inkább azt tiltotta meg, hogy bárki vagy bármely kormányzat akadályozza az olimpiára utazókat. Mivel minden görög város külön politikai állam volt, az ókori játékok eleve nemzetközi jellegűek voltak. Maguk a görögök is úgy látták, hogy az olimpiai játékok különleges lehetőségeket kínálnak a gyakran háborúzó városállamok közötti béke előmozdítására.
Nem véletlen, hogy a francia arisztokrata báró, Pierre de Coubertin, aki személyesen is részese volt a véres francia-porosz háborúnak, kereste és meg is találta az olimpia gondolatkörében és versenyszellemében a háborúellenes fellépés legszellemibb, egyben legtestibb megvalósítását. Az olimpia eszmeisége és gyakorlata újraélesztésével a görög szellem és a francia szellemiség közötti párhuzamot is felfedezte, teljesen jogosan.
Eszmetársaival a modern olimpia újjáélesztése révén szilárdan hittek abban, hogy a játékok képesek a nemzetközi megértést és a világbéke ügyét előmozdítani.
Az olimpiai tisztviselők 2000-ben létrehozták a Nemzetközi Olimpiai Béke Alapítványt, hogy ösztönözzék a világbéke tanulmányozását és a világbéke megteremtését, valamint az ennek érdekében történő előrelépést. Az alapítvány székhelye Athénban van, és egy újfajta hivatalos olimpiai fegyverszünet bevezetésére törekedett, amely az ókori változattól eltérően meggyőzné az országokat: ne folytassanak háborút az olimpiai játékok alatt. Nem az ő elszántságukon múlik, hogy mint az ókorban, akként napjainkban sem tud az olimpiai eszmeiségnek ez a legmagasabb erkölcsi értéke maradéktalanul megvalósulni.
Olimpikonok vallomásai Istenről, hitről, imáról, aranyéremről
Az atlétika sztárja Istent dicséri, miután megszerezte országa, Saint Lucia első olimpiai érmét. Julien Alfred Istennek adta a dicsőséget, miután a női 100 méteres váltófutásban elért aranyérmének köszönhetően a világ leggyorsabb nőjének kiáltották ki. „Nagyon köszönöm” – kezdte Alfred a Christhlete Instagramon közzétett videójában.
„Felugrottam a levegőbe. Tudom, hogy a testvéreim néznek, boldog vagyok, hogy ez megtörtént. Tudjátok, azt mondtam Istennek: imádkozom Hozzád Uram, hogy amikor csak nyerek, mindig Neked adjam a dicsőséget. Hálát adok Istennek, hogy végigvitt, hogy erőt adott nekem, hogy ilyen messzire eljussak. Atyám, Tiéd a dicsőség mindenért!”
A család, a hit, a Biblia szerepe a sportteljesítményben. Az olimpiai aranyérmes Scottie Scheffler szerint a hite az, ami a leginkább meghatározza őt. Jézus Krisztusba vetett hite az identitásának és karrierjének sarokköve. Útja az aranyéremig a gyermekkorában megalapozott hitben gyökerezik. Hívő keresztyén családban nőtt fel, és már korán megismerkedett Jézus tanításaival. Szülei tudatosították benne az Istennel való személyes kapcsolat fontosságát. Olyan értékeket neveltek bele, amelyek egész életében irányíthatják. „A szüleim voltak az első lelki mentoraim” – nyilatkozta. „Ők tanítottak meg az imádság, a Biblia olvasásának és az Istent tisztelő életnek a jelentőségére. Az ő példájuk megalapozta saját hitbeli utamat.”
„A hitem perspektívát ad, és emlékeztet arra, hogy az értékemet nem a pályán nyújtott teljesítményem határozza meg. Azzá kell váljak, akinek Isten teremtett, és az Ő dicsőségére használom a tőle kapott tehetséget.”
„Ez a mostani győzelem Isten áldása” – mondta a mérkőzés utáni interjúban. „Minden napot imával és a Szentírás olvasásával kezdek. Isten vezetését keresem az előttem álló dolgokban. A hírnév és a siker múlandó, de a Krisztussal való kapcsolat örök.”
(MTI)
