Mészáros Tibor, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa 1988 óta foglalkozik Márai Sándorral, 1997 óta kezeli az író hagyatékát. Most munkásságának, kutatásának summáját tette le az asztalra.
Két kötetben, 928 oldalon nyomon követi az író életét, gondolkodásának alakulását, tehát ellentmondásait, eredményeit, visszhangját, belső és külső harcait, írásait és azok fogadtatását. A kassai Márai Stúdióban ifj. Gazdag József, a Vasárnap magazin főszerkesztője beszélgetett vele november 16-án.
Kezdetként Gazdag Máraitól idézett, aki arra reagált, hogy az 1930-as csehszlovák népszámlálás Kassán kevesebb magyart mutatott ki, mint 20%, így leszerelték a kétnyelvű utcatáblákat, a bíróságon sem lehetett már magyarul tárgyalni. Pedig – ahogy Márai írja – Kassa magyar volt. Nem volt szlovák hatás alatt. Nem jelent meg szlovák lap, mert nem volt kinek írni. A Kálvária, ahol felmenői nyugszanak, nem magyar? Mit szólnának a franciák, ha egyszer azt olvasnák, hogy Marseille nem francia város? – kérdi 1933-ban. 1938-ban lelkesen üdvözli a visszacsatolást, 1945-ben a naplójába már azt írja, Kassa elesett. Valószínű, soha többé nem lesz magyar város. A szlávság felszívja ezt a kedves várost. Úgy gondol Kassára, mint egy kedves halottra.
MT: Ezekből az idézetekből látható, hogyan élte meg Márai ezeket az eseményeket, majd később hogyan írta át azokat. Ennek részben az volt az oka, hogy vérbeli újságíró volt. Ha felkapott egy hírt, azonnal lereagálta, úgy, ahogy ő viszonyult hozzá, próbálja megmagyarázni a korabeli helyzetet. 38-ban nagy emelkedettséggel ír. Később látta, gyakorlatilag minden elveszett, amivel ő számolt, amikor Párizsban 1947-ben megszületik az új határ.
Más történelmi pillanatok, más szituáció áll elő az író számára is. Ezt azért fontos rögzíteni, mert más élethelyzetek, más történelmi pillanatok és más életszituációk adódtak a számára is. Örömmel, boldogan azonosul a 38-as történésekkel, de nemsokára jön a kiábrándulás.
Ha történik valami, az először lelkesíti, utána elkezd távolságot tartani, majd felülbírálja saját gondolatait. Mivel nagyon érintett Kassával kapcsolatban, nem tudott olyan objektivitást megvalósítani, amibe sok minden mást is belevon.
GJ: Majd eltelik 40 év. Akkor ezt írja: „A posta könyvet hoz, címe «Košice».” Tartalma 221 fénykép, némelyike színes, mindje válogatottan érdekes. Szlovák előszó vezeti be a fényképeket. „Lapozom a könyvet és megjelennek az ismerős utcarészletek, házhomlokzatok, a szülőváros, a gyermekkor fata morganájának emlékei.” Ezután sorolja az épületeket. „Milyen nemes volt a város. (…) Kassa építésében csehnek nem volt része. A város magyar és cipszer lakossága építette ezeket a házakat évszázadokon át.” „Kassa «más» volt. És ezt a szépséges magyar várost a fényképkönyv, amely 1973-ban készült úgy mutatja be, mintha soha városalkotó magyar és cipszer nem élt volna. Mintha cseh alkotás lenne ez a remekmű, amelyhez a cseh városépítő készség évszázadokon át soha nem közeledett, hiszen nyomuk sem volt a városban.” A cseh propaganda 1919 óta elsikkasztja „a város magyar jellegét, nem említi, hogy Kassa a magyar történelem szabadságmozgalmainak egyik központja volt. Elhallgatja, hogy Rákóczi sírja itt van a Dómban, nem említik, hogy a «kassai polgárok» ellenálltak az oligarcháknak. Nem beszél a magyar írókról és költőkről, akik ebben a városban alkottak és magyarul írtak, amikor a csehek és szlovákok még a Város környékéhez sem jutottak közel.” „A történelemhamisításnak ez a cinikus példája ritka még a hamisításokkal bővelkedő, világháborúk utáni cseh propaganda archívumában is.” Annak ellenére, hogy évtizedek óta nem él Kassán – állapítja meg Gazdag -, személyes inzultusként éli meg azt, hogy Kassa magyar múltját megpróbálják elhallgatni. Milyen volt Márai viszonya Csehszlovákiához?
MT: Kassa Márai számára kétszeresen veszett el. Azáltal, hogy elment Magyarországról és azáltal is, hogy Kassa Magyarországon kívül rekedt. Amikor emigrált, elvesztette mindkettőt. Egyrészt szovjet befolyású ország lett. Amikor Lola azt szerette volna, hogy Zsazsa testvére meglátogassa őket Salernóban, akkor Márai ezt ellenezte. Egyrészt, mert kommunista országból jönnek, másrészt ezt a rendszert támogatták. Zsazsa és férje, Kertész Gábor kommunisták voltak.
Nem tudott bízni egy olyan országban, ahol szovjet uralom van. Amikor 1976-ban felkeresi Lőrincze Lajos, a neves nyelvész professzor azzal, hogy az Anyanyelvi Konferencia alkalmából jöjjön haza, őt is kidobja. Kommunista ügynöknek nézte. Aki ebből a megbízhatatlan régióból érkezett, az eleve megbízhatatlan volt. Ehhez hozzátartozik, hogy lehetett olyan élménye, mely szerint megpróbálták megfigyelni őt is. Mindenkiben Kádár-ügynököt sejtett.
Kassa mégis a szülővárosa volt és beszédes utolsó művének a Garrenek műve kötetsorozata, amelyben a polgárság és Kassa szerepét domborította ki. Így érthetjük, milyen gondolatokat ébresztett benne ez a könyv és annak képei.
A nagyszámú közönség (Fotó: Balassa Zoltán / Felvidék.ma)
GJ: Márai a hazai írókkal nem tartotta a kapcsolatot, de az emigránsokkal sem. Azt írja, három dolgot nehéz kibírni Amerikában, a klímát, a lármát, s az amerikaiakat. A tengerben vannak cápák, cola baktériumok és német turisták. Majd hozzáteszi: És az emigráns magyarok, akik veszett farkasként marják egymást. Az emigráns lapokba sem írt.
MT: Amikor 1951-ben megjelent a híres verse, a Halotti beszéd, 1953 elején a római nagykövetet megbízták, keresse Márait azzal a céllal, hogy hazatelepülhet, mert ennek a versnek hangja Amerika-ellenes. A Rákosi-korszakban vagyunk! Okkal-joggal bizalmatlan volt azokkal szemben, akik a vasfüggöny mögül jöttek. Biztos volt benne paranoiás képzet, de volt oka a bizalmatlanságra. Elképzelhető, hogy utána is kémkedtek. Alkatilag is bizalmatlan volt, de nemcsak ő, hanem a környezete is.
GJ: Szepesi György, a népszerű sportriporter, aki Galambos fedőnéven volt az állambiztonság ügynöke, az Irodalmi Újságban 1954 elején, vagy 53 decemberében írt egy riportot arról, mit tapasztalt Angliában az emigráns magyarok körében. Erkölcsi bélpoklosoknak, élősködőknek nevezte őket és ehhez hasonló jelzőkkel illette őket. Márai a Szabad Európa Rádióban válaszol erre a cikkre. Tehát volt alapja Márai gyanakvásának. Beszéljünk a Márai-Tamási Áron csörtéről, mely a Halotti beszéd c. verse nyomán alakult ki. Ezt a verset tartják az első magyar szamizdatnak.
MT: 1951 nyarán írja Márai a Halotti beszédet. 1952 elején ír Szabó Pál róla az Irodalmi Újságban, majd 1954. május 1-én a Művelt Nép c. lapban megjelenik a vers Tamási Áron válaszával együtt. Majd gépelt formában terjedt. Sőt 1954-ben a Magyar Rádióban felolvasták Tamási válaszával együtt. Ez jól felépített stratégia volt. Tamási válasza alkotói szempontból becsületes volt. Írói eszközökkel igyekezett cáfolni, hogy nem lehet ilyen negatívan látni a világot. Erre Márai válaszol. Ott, ahol megmondják valakinek, hogy mit kell válaszolni, annak nincs joga rá, hogy felelősségre vonja azt, aki elmond valamit. Ez tehát megszervezett dolog volt, és ne felejtsük, Tamási éppen ekkor kapta meg a Kossuth-díjat. Lehet, hogy a kettő nem független egymástól. De létezik egy igazinak mondott Tamási-válasz is, mely együtt sír vele. De hogy ez hiteles-e, nem bizonyítható.
Gazdag ezután a Lukács György-féle kultúrpolitikára terelte a szót. Márai egész életművét kártékonynak nevezte. Márai emigrálását hogyan dolgozta föl a hatalom? Hogyan kellett őt elfeledtetni, hogyan vonták ki a forgalomból?
MT: Márai 1945-ben adott egy interjút. A háborúnak vége van, jaj de jó, végre kezdődhet az újjáépítés. Tehát ugyanazt mondja, mint a kommunista propaganda. Ekkor közli, megírja az Egy polgár vallomásai harmadik részét. Amikor megjelenik a Sértődöttek első kötete, akkor bizony már olyan reakciók jelennek meg: az élősdiség lázadása. Ez nemcsak Márai művére értendő. Képzeljük el azt a lehetetlennek tűnő szituációt, Márai a Sértődöttek trilógia első kötetébe teljesen beazonosítható módon arról ír, hogy a rádióban megszólal egy ellentmondást nem tűrő, hang, Hitler hangja.
Ennek előtörténete, hogy Márai 1933-ban ott volt személyesen a sportpalotában, ami Hitler karrierjét elindította. Az első kötet egy olyan konkrét ténysorozatról szól, ami a kommunisták számára is elkerülendő. Erre írták azokat a negatív kritikákat, amelyekben ez szóba sem kerül, hanem csak az, hogy mennyire kártékony ez a szemlélet, egy olyan világra nincs szükség. A Magyar Csillag c. lapnak volt két rovata, olvassa és ne olvassa el címmel. És itt műveket soroltak föl a két rovatban. Márai művei az utóbbi részben jelentek meg. A polgári költő akassza fel magát – mondta Illyés Gyula 1951-ben. Hogy Márai elhagyta Magyarországot, ez ennek a szemléletnek szükségszerű következménye. Ha az író nem azonosult azzal a kurzussal, amit elvártak tőle, akkor kártékonnyá vált. A hatalom számára is kényelmesebb volt, ha távozott, így tehát akár segíthették is abban, hogy útlevelet kapjon. Igaz, néhány hónapig úgy vélte feleségével együtt, hogy akár vissza is térhetnek, mert nem végleges helyzet alakul ki.
GJ: A Kassáról induló Márairól az Új Szó sem írt, de ha ritkán említi, akkor becsmérlő módon, mint pl. Bábi Tibor 1971-ben, amikor naplóját szemlézi, azt írja, ennél mélyebbre írástudó ember nem süllyedhet. A liberális Ujság után a konzervatív Pesti Hírlap újságírója lett.
Milyen volt Márai politikai beállítódása?
MT: „Márai és a politika témájú összeállítást nem voltam hajlandó vállalni. Ebben a témában nem lehet igazságot tenni. Mindkét oldal találhat a munkáiban akár dehonesztáló megjegyzéseket is. Az egyik lehetőség, hogy jellemtelen szélkakasként mutatjuk be, aki hol ide, hol oda áll. A másik lehetőség, egy olyan embert láttatunk – és mindannyian ilyenek vagyunk –, akinek, ahogy halad az idő, a saját élete, vannak felismerései, döntései, de tévedései is megmutatkoznak. Ezek keverednek, illetve váltják egymást és különösen Márainak a sarkos kijelentéseivel kapcsolatban leírja a naplóba, hogy a Radikális Párt nevű gittegyletre szavazott.
Egyrészt azt lehet mondani, hogy Márai elefántcsonttoronyba vonult. Párttag sohasem akart lenni, de véleménye mindig volt. Amikor a véleményét olvassuk, abból akarunk visszakövetkeztetni arra, hogy akkor most mit gondolt valójában? Ő egyfajta politikai semlegességben gondolkodott, neki nem kötelező, hogy egy párt tagja legyen, annak véleményét képviselje, ehelyett eligazodni próbált, igazságot tenni, utat találni a történelem viharaiban.
Amikor az emigrációban megírja áltörténelmi regényeit, mindegyikben van valamiféle politikai utalás. Ahogyan a Rómában történt valamiben a két vitatkozó íróban megírja gyönyörűen Németh László és Illyés Gyula alakját, e két személyen keresztül pontosan azt mutatja be, elveszett az az ember, és különösen az az író, a felelősséggel rendelkező írástudó, aki eladja magát bármilyen politikai irányzatnak.
Ez tehát egy nehéz, összetett kérdés. Nincs nyílegyenes életpálya. Márai követett el hibákat, volt egy csomó tévedése, ellentmondásokkal teli az életútja, de ha az összegzést nézzük, akkor azt látjuk, önmagához próbált hű maradni. Amennyire lehetett, próbált következetes maradni. Az emigrációban még inkább mindenkitől távolságot tartott. Márai minden baloldali és jobboldali diktatúrától távolságot kívánt tartani.”
GJ: Egyetlen otthonának a magyar nyelvet tartotta. Milyen volt a viszonya anyanyelvéhez?
MT: „Ez is idehaza kezdődött. Érdemes látni, hogy rendkívül termékeny író volt. Hétköznapi írásait is elképesztő igényességgel fogalmazta meg.” Mihályi Ödönnek 1916-ban azt írja, az a hivatásom, hogy újságba író legyek. Majd 1937-ben megismétli ezt a megállapítást. „A magyar nyelv számára szent. Még Magyarországon fogalmazta meg, számára két író jelentette azt, hogy a magyar nyelv letéteményese tudjon maradni. Az egyik Goethe, a másik Arany János, a legtöbb szavú magyar írónk.”
Márai többnyelvű ember volt, mégsem tudott volna alkotni más nyelven. Ő magyar író akart lenni, tehát nem akart nyelvet váltani. Pedig valamiből meg is kellett élnie. A Garrenek műve, amit 1988-ban kézbe vesz, egy ezeroldalas alkotás. Fontos számára, hogy magyarul jelent meg, amit az előszóban is megemlít.
GJ: Emigráns írónak lenni az egyik legmostohább sors – amit felesége is naplójában megemlít. Emigráns orvos, vagy tudós könnyen érvényesül saját közegében. Ez az íróra azonban nem érvényes, mert pont a közönsége hiányzik. Beszéljünk az emigráns lét árnyoldalairól!
MT: „Az emigráció egy kényszer. Főleg egy magyar író számára. Mindezt, ami ebből következik, vállalnia kell, ha élni akar. Herczeg Ferenc azt tanácsolta neki, menj el, de ne messzire! Ennek még Olaszország akár meg is felelt volna.” De Olaszországban nem kaphattak letelepedési engedélyt. Csak ideiglenest, amit mindig meghosszabbítottak. De mi van ha nem? Ha aláírták volna, hogy nem térnek haza, akkor megkapták volna. De ők nem akartak végleg külföldön maradni! Sok ékszert vittek magukkal, melyeket időnként eladtak, hogy élni tudjanak. A bizonytalanság elől elmennek Amerikába, de az még idegenebb világ. Viszont ott sokkal jobb az ellátás, mint Olaszországban. Egy ember számára, aki Kassán nő fel, New York egy pofon. Azt írja róla, hogy ez az atomkorszak Velencéje. Nem tudott megbarátkozni a méreteivel. Mi az, ami kapaszkodót jelent? Ami fontos. Már Nápolyban megkeresik mindennek a budai megfelelőjét. New Yorkban mi ez a kapaszkodó? A Cloisters Múzeum. Európai kolostorokat vásároltak meg dúsgazdag emberek, azokat átszállították, ezért most ebben a városban középkori kolostorok között tudott Márai sétálni. Tehát elmenekült egy rendszerből, mely minden lehetőséget elzárt, hogy visszajöjjön.
GJ: Márai teljes naplója megjelent 18 kötetben, várható-e, hogy levelezése is megjelenik?
MT: „Ez nekem egy nagy szívfájdalmam. De azt is kérdezhetted volna, mi a helyzet a rádiós felolvasásaival. 1951-55-ig, az teljes kiadás. De a további, nagyjából 1500 oldalnyi kézirat nem jelent meg. Nem fogják kiadni, mert nem rentábilis.” Amikor a Helikon kiadónál dolgozott, akkor szerette volna kiadatni a Márai publicisztikát, hiszen ezek az írások egyszer megjelentek, de nehezen hozzáférhetőek. Pedig ezek néha hátborzongatóan aktuálisak. Ugyanez a helyzet a levelezésekkel, de fontos források lennének azok számára, akik Máraival, az emberrel szeretnének megismerkedni. „Ez volt az én szándékom is.”
Egész döbbenetes részletek kerülnek elő magánlevelezéséből, melyek az öngyilkossághoz kapcsolódnak: amikor Ertsey Pétert akarta lebeszélni önpusztító tettéről. Isten, hit, közösségi élet… Ezek az érvek nem hatottak. Amit viszont ajánlott, őt sem tartotta vissza attól, hogy önkezével tegyen pontot élete végére.
Márai kereste Istent, hányódott, viaskodott, imádkozott Hozzá, néha távolinak, érzéketlennek gondolta, ezért sem találta meg! Küzdött a hitéért.
De Mészáros Tibor nem mer egyértelmű választ adni arra, hogy hitt-e az író.
A szerző dedikál (Fotó: Balassa Zoltán / Felvidék.ma)
GJ: Milyenek voltak az utolsó évei San Diegoban?
MT: Regényszerűek. Nevelt fiáról azt mondta, hogy egyetlen sorát sem olvasta, de becsületes gyerek. Annak három lánya nem tud magyarul. Jánosból John lett. Az, ami ellen az író emigrációs létében folyton küzdött. Le kellett számolnia azzal, hogy végleg visszatérjen Magyarországra, hogy felfedezik – pedig 1998-ban berobbant a világirodalomba –, le kellett mondania az egészségéről, közben meghalnak közeli hozzátartozói, ez afelé taszította őt, hogy még inkább bezárkózzon. Csak kevés embert engedett magához közel. Magányos lét, melyben kevés vigasztaló volt. Az utolsó koporsószög nevelt fia váratlan halála lehetett (1987. III. 23.). 1989. február 21-én, délután 1 órakor főbe lőtte magát. Egykori házán öngyilkossága miatt nem lehet emléktáblát elhelyezni, mert akkor ki venné ki ezt a lakást?
Gazdag utolsó kérdése a nemzetközi sikerre vonatkozott. Mivel magyarázható?
MT: Az első körben a felfedezés, a csodálkozás nyilvánult meg. 1998-ban berobbant az irodalmi köztudatba. 35 nyelven jelentek meg munkái. Szerencsés időben láttak napvilágot az európai, majd a tengeren túli könyvespolcokon, mert egy kicsit az egységesülő, ám szétrobbanó világban találták magukat. Márai világa meg valamilyen ideálokat kergető mikrovilág, ahol a személyes kapcsolatok még fontosak. Ezek hiányoznak. A hiány oldaláról lehet megközelíteni ezt a sikert. De itt vannak az értékek, mint a barátság. A szovjet fennhatóság alá tartozó országok irodalma a nyugat számára nem volt ismerős. Márai egy kicsit megnyitotta a kaput mások előtt is.
A magyar vonatkozások bonyolultabb kérdés. Negyven év után jelent meg. Ugyanakkor, amikor nyugaton megkezdődik a nagy Márai-láz, odahaza még nem cseng le és 2005-ig még nagyon fontos. Akkor ez egy értékmérő volt. Utána, a világ dolgainak változásával, Márai ósdi lett. Azok az értékek, az a szemlélet és az az írásmód, ami korábban tetszett, unalmassá vált. A magyar írók egy része nem szereti.
„Én osztom Márai kultúr- és hungaropesszimizmusát, de Kassán mégis ennyien összejöttünk, ami örömteli, reménykeltő pillanat!” – fejezte be a beszélgetést Gazdag József.
A köteteket a közönség szétkapkodta és a szerző dedikált.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
