„Este nyolckor születtem, fújt a szél. Kassát szerettem és a verseket” – írja Márai Sándor az Ujjgyakorlat című versében. Egy másik művében így vall: „Ebbe a városba húsz éven át visszavágytam.” Kassa és Márai neve örökre összeforrt, mint ahogy bennem is összefonódik e város képe a nyugalom és az otthonosság különös elegyével. Évente legalább egyszer visszatérek ide – van, hogy csak egy délutánra, máskor napokra – de sosem tudok elmenni a város mellett úgy, hogy ne állnék meg újra és újra a Fő utca kövén.
Az óváros különös időtlenségbe burkolózik. A történelem nem díszlet itt, hanem jelenvaló valóság. A Szent Erzsébet-dómban – amely nemcsak Szlovákia legnagyobb temploma, de a magyar gótika egyik csúcspontja is – minden alkalommal elmondok egy imát. Mellette a Szent Mihály-kápolna és az Orbán-torony őrzi az évszázadok hitét.
A közelben ott az érseki palota, a régi városháza, a premontrei templom és a Mária-oszlop. A hangulatos teraszok, szecessziós épületek, az Állami Színház pompás homlokzata mind a hely „szellemének” részei.
A múltban Kazinczy Ferenc is megcsodálta a város főutcáját:
„…egy annyira széles utca nyúlik el, hogy azon a templom is elfért, nem hosszában, hanem keresztül rajta.”
Ma már az egész Fő utca gyalogos zóna, ahol a régi villamossínek nosztalgiát őriznek, a középen húzódó patakágak pedig a múlt folyását idézik. A dóm és a színház közötti parkban áll az ország első zenélő szökőkútja – amely sajnos ezúttal nem működött, pedig látványával és dallamaival sokat ad az élményhez.
Kassa óvárosa szinte minden sarkán magyar múltat idéz:
Templomai, palotái, emlékművei mind-mind arról tanúskodnak, hogy ez a város egykor a magyar kultúra és történelem egyik meghatározó központja volt.
„Kirakni rajzod, Régi Kassa, álom” – írta Cassovia című versében a nagy szerző. S igen, itt minden utcasaroknál újra felsejlik valami abból a világból, amit Márai keresett egész életében.
Bartalos Nikolas felvételei
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
