„Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt … Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor megtudjátok, hogy én, az Úr, meg is teszem, amit megmondtam – így szól az Úr.“ Ez 37,1-14
Izráel szíve idegen bálványokhoz húzott, hűtlenné vált Istenéhez. A hitbeli lazaság erkölcsi romláshoz vezetett. Isten prófétákon keresztül bűnbánatra és megtérésre hívta népét. A figyelmeztetés ellenére a választott nép hűtlen maradt, így nem kerülhette el az ítéletet és a pusztulást. A hódítók mindent elpusztítottak. Dávid városát és a templomot a földdel tették egyenlővé, az elpártolt népet elhurcolták, fogságba vitték. A hűtlenségért, a hitelhagyásért komoly árat kellett fizetniük.
Az emberek a fogságban elveszítették reménységüket, kilátástalanná vált minden. Nem hittek semmiben, nem láttak kiutat.
Nincs annál nagyobb nyomorúság, mint amikor elfogy a hit és egy közösség kohéziós ereje szétesik.
„Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van.” Ez az életérzés sokszor eluralkodik a mi felvidéki népünkön is. Hitében megüresedett, számban megfogyatkozott, kiállásban, tartásban, reménységben, összefogásban meggyengült nép lettünk. Népünk, nemzetünk hiteles vezetők, karizmatikus egyéniségek hiánya miatt is szenved. Vajon meg tudunk-e állni a lejtőn, van-e visszaút? Vagy menthetetlenül elveszünk, beolvadunk, feladjuk önazonosságunkat?
Babilonban ugyanezekre a kérdésekre keresték a választ a fogságban lévők.
Ezékiel látomásában egy völgy tűnik fel. A csontok szétszórva hevertek a földön. Amit Ezékiel lát az kiábrándító, az maga a pusztulás, a vég.
Isten szabadítása mindig akkor jön el, amikor szinte elkerülhetetlen a vég. Amikor azt gondoljuk, hogy nincs ki segítsen. Isten szól a prófétához és egy különös parancsot mond neki. „Prófétálj e csontokról! Mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.”
Ezékielnek a kiszáradt csontokhoz kell prédikálnia. Mi, barsi lelkészek is sokszor elkeseredünk megfogyatkozott népünk láttán. Kinek prédikáljunk? Van értelme az erőfeszítéseknek? Templomaink lassan kiürülnek. Nincsenek magyar házasságok, nem születnek magyar gyermekek, sorra szűnnek meg a kisiskoláink. A fiatalok elmennek, házainkba idegenek költöznek. Földjeinket mások dolgozzák.
Kőtemplomaink még büszkén állnak, de meddig tudjuk még az igét, a zsoltárt, az imádságot a reformáció óta oly gazdaggá vált nyelvünkön közvetíteni?
Ezékiel azt teszi, amit neki az Úr mond. Prédikál a csontokhoz, bármennyire ellentmond a a józan észnek. Szél támad, a csontok életre kelnek. Talpra állnak, és Ezékiel lelki szemei előtt ott áll egy hatalmas sereg. Istennek semmi sem lehetetlen. Még a mi halott népünket is életre tudja kelteni. Ami elképzelhetetlen, hogy megteljenek a templomaink, hogy megerősödjenek közösségeink, hogy nemzetünk, kultúránk, identitásunk fennmaradjon, az egyedül Isten által lehetséges. Tőle függ létünk, megmaradásunk. Belőlünk, elszáradt, elhalt csontokból gyűjt magának Isten új népet, állít magának munkásokat, épít erős sereget. Nem másokkal, velünk akar szövetségre lépni. A ma még erőtlen és tehetetlen, megfogyatkozott népét fogja megerősíteni. Ma még úgy látjuk az ige szavával együtt: „végünk van.” Azonban az Úr a prófétával a mai népnek is üzeni: „az én népem vagytok. Lelkemet adom belétek, életre keltek”
Isten előtt nincs lehetetlen. Isten ura mindennek. Ura a történelemnek, ura élőknek és holtaknak, ura a hitehagyott, megosztott és identitászavaros, pásztor nélküli felvidéki népünknek is. Istennel együtt talpra lehet állni.
Hogyan kelti életre és állítja talpra a népet? Igéjével és Lelkével. A próféta szól. Az ige által megmozdulnak a csontok. Aztán a négy égtáj felől fújni kezd a Lélek szele, és talpra állnak a halottak.
Ugyanez történt pünkösdkor is. Az egyik napon, miközben a tanítványok együtt imádkoztak, „hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek adta nékik, hogy szóljanak.”(ApCsel 2,2-4) Az apostolok kimentek Jeruzsálem utcáira és hirdették az igét. Maguk is életre keltek, megváltoztak, és beszédüknek köszönhetően sokan hitre jutottak és megkeresztelkedtek.
Isten, az Ő igéje és Szentlelke által a lelkileg halott tanítványokat megragadta és életüket cselekvő életté változtatta. Kiáradt az isteni lélek, az isteni erő és élet. Ez a pünkösd csodája.
Ahol Isten uralkodik a szívekben, ott nem fogy el a hit és a remény.
A fogságba vitettek ezt mondogatták maguknak és Ezékielnek: elszáradtak a csontjaink, elveszett a reménységünk, végünk van! Hitvallás és reménység nélkül mi is erre a sorsra leszünk kárhoztatva.
Hisszük-e, hogy Isten ma is tud cselekedni? Ahogy kiszabadította a fogságból a népét, ahogy a tanítványokat felruházta a Lélek erejével, úgy a mi halott csontjainkat is életre tudja kelteni. Ehhez az kell, hogy hallgassuk az ő szavát, hogy hirdessük az igéjét, hogy kiáradjon Isten Szentlelke ránk. Ma is ezt a Lelket küldi Isten hozzánk, hogy cselekvővé, őrállóvá tegyen. Ez az Isten akár a mi kicsi, megnyomorított népünknek is támasza lehet.
A kérdés az, hogy hisszük-e ezt? Akikben az Isten Szentlelke lakozik, azoknak élő reménységük van. Nem csúszik ki lábuk alól a talaj, és nem hátrálnak meg.
A hívő ember reménységének az alapja Isten és az ő igéjének szava, lelkének ereje. Ez az erő áradt ki ránk pünkösdkor.
