Versec. Egy harminchatezer lakosú város a Vajdaságban, alig ezerötszáz fős magyar közösséggel. Szórvány ez a javából, ebben a tekintetben egyik legdélebbi végvárunk. Vendégségben jártunk ott, a helyi magyar közösséget látogattuk meg. A legnagyobb költőnkről elnevezett egyesületük székházában, a hivatalos program után iszogattunk, beszélgettünk, s ha egy ilyen esemény történetesen egybeesik a labdarúgó-Európa-bajnoksággal, akkor itt, a Dél-Bánságban még inkább megértjük, hogy a labdarúgás több mint sport.
A társasághoz csatlakozott Bogdán József atya, a Versechez közeli Fehértemplom plébánosa, aki az előző este lezajlott Portugália-Magyarország összecsapás kapcsán elmesélte: odahaza, a városban sétálva az egyik nyilvános helyre ért, ahol szerbek követték egyhangú figyelemmel a mérkőzést. Az atyát meglátva az egyik megszólalt – „Itt a magyar pap.” Ettől a pillanattól kezdve az addig semleges szerbek elkezdtek a mieinknek szurkolni.
Hogy mit jelent egy ilyen momentum egy szórvány közösségnek? Leírhatatlanul sokat. A mindennapi kisebbségi léthez leginkább tartás kell, a tartáshoz pedig büszkeség. A büszkeséghez pedig sikerek. Ez talán többet ér, mint a politikusi dolgozószobákban kidolgozott sokféle gazdasági-kulturális program.
Évekkel ezelőtt, ugyanezen sportág világbajnoki selejtezőjében a románokkal kellett megmérkőznie a magyar válogatottnak. Nagyszalontán, abban az etnikailag fele-fele arányú partiumi kisvárosban, szintén egy nyilvános helyen nézhettem végig azt a meccset. Voltunk ott vegyesen, magyarok és románok. Egyik asztalnál mi, a másiknál ők. Repkedtek a félig vicces, félig komoly beszólások, viszont a mérkőzést elvesztettük.
A románok harsányan és vidáman álltak fel az asztaltól, s egyetlen pillanatot sem hagytak ki, hogy az orrunk alá dörgöljék: alulmaradtatok. Nem, nem estek túlzásba, csak annyira cukkoltak minket, amennyire fordított esetben mi tettük volna velük. Azonban nekem fájt. Egyik helyi magyar barátom halkan meg is jegyezte – „Másképpen viselkednének, ha a mieink jobbak lettek volna.”
Az eddig leírt jelenség a Felvidék esetében még hatványozottabban igaz. Ahhoz, hogy megállítsuk az asszimilációt, a mai Magyarországnak minden tekintetben legalább olyan szinten, vagy még jobban kell teljesítenie, mint – a hasonló fejlettségi szintű – északi szomszédjának. Talán valamivel könnyebb ellenállni a folyamatos beolvasztási kísérleteknek, ha a külhoni magyarság azt érzi, hogy mögötte egy erős ország áll. Erős és sikeres. Gazdaságban, sportban, oktatásban, kultúrában.
Végezetül olvassuk figyelmesen Szabó Dezső mondatait, melyek ma is aktuálisak – „Földet el lehet veszíteni. Földet vissza lehet nyerni. De nyelvet és vért csak egyszer veszítünk el, és soha többé nem nyerjük vissza. A magyarság nyelvében és vérében van. Minden ajak, melyről lepusztul a magyar szó, minden kiöntött csepp magyar vér: feltámadás nélküli halált jelent a magyarságnak.”
