Interjú Lancz Attilával, a Magyar Koalíció Pártja 3-as számú képviselőjelöltjével.
Milyennek képzeli el a jövő Európáját?
– Ha a jövő Európai Uniójáról beszélünk, akkor látnunk kell a reális lehetőségeket, és azokat a dolgokat, amiket a további uniós, politikai integrációt pártolók szeretnének megvalósulni látni. Az Európai Unió gyökerei a gazdasági-kereskedelmi integrációhoz kötődnek, ezen a téren sikerült nagyfokú integrációt elérni és nagyrészt megvalósult a monetáris integráció is. Az ún. europesszimisták számára nagyjából itt húzódik az a határ, amit még elfogadhatónak tartanak saját nemzeti szuverenitásuk szempontjából. Az a tény, hogy 1993-ban a Maastrichti Szerződés hatálybalépésével az Unió politikai dimenziót is kapott, a kül- és biztonságpolitika , továbbá a bel- és igazságügyi együttműködéssel bővült az Unió ún. első pillére, nem igazán rengette meg állásaikat. A szervezet továbbra is kormányközi intézmény maradt, ahol teljes konszenzus nélkül stratégiai ügyekben egy tapodtat sem lehet előre haladni. A politikai integráció üteme az utóbbi években sajnos megtorpant. Más kérdés, hogy az Európai Unió a globalizálódó világban megengedheti-e magának középtávon, hogy pl. ne egységes külpolitikát folytasson, hanem akár huszonhét felé „totyogó béna kacsaként” próbálja kezelni a szomszédságában kialakuló konfliktusokat, vagy váljon az oszd meg és uralkodj elvének áldozatává a külső hatalmak kezében. Azt gondolom, az Európai Unió ebben a formájában végtelenül demokratikus, a gyakorlati képességek szempontjából viszont túlzottan is. A föderatív Európai Unió koncepciója felé való fokozatos haladásnak sokkal jelentősebb támogatottsága van, mint azt gondolnánk. Én magamat is közéjük sorolom. Amíg viszont egyes tagállamok és politikai erők az egyéni érdekeket a közös érdekek elé helyezik, kisebbségi véleményükkel a végletekig demokratikus döntéshozatali rendszerben egy ideig ők lesznek a nyerők, tekintet nélkül a többség akaratára. Nézzük csak az Európai Uniótól sokat ténylegesen kapó Írország példáját. Jelenleg ezt az „egy ideig” időszakot éljük.
Az Európai Unió jelenthet valamiféle gyógyírt a magyarok számára a Trianon okozta gazdasági sebekre?
– Az Európai Unióval kapcsolatban szinte már közhelyszerűen fogalmazódik meg azaz állítás, miszerint a belső határok légiesedtek, a mindennapi kapcsolattartás szempontjából gyakorlatilag eltűntek. Az Európai Unió egyik célkitűzése, hogy a belső határok menti együttműködést elsősorban gazdasági szempontból ösztönözze, a célból, hogy az rendszerint elmaradottabb határ menti régiókat felzárkóztassa azokhoz a központi fekvésű régiókhoz, amelyeknek így vagy úgy, de mindig több lehetőségük volt és van a fejlődésre. Dél-Szlovákia régiói kevés kivételtől eltekintve iskolapéldái lehetnek ennek jelenségnek. A trianoni döntéssel olyan természetesen kialakult gazdasági régiókat szakítottak ketté, amelyek sok esetben azóta is nehezen találják helyüket, mivel az új államokban a központi helyzetükből a perifériára szorultak, és az adott államnak több szempontból sem volt érdeke a központi területekkel egyenértékű régióként kezelni ezeket. Az Európai Unió szemszögéből viszont az egységes belső piac további megerősítése, a gazdasági szolidaritás elmélyítése az eddig különböző okok miatt leszakadó régiókat zárkóztatja fel fokozatosan. A szlovák–magyar határ menti együttműködések ösztönzése, az Ipoly-menti hidak újraépítésének támogatása beleillik ebbe a képbe. A szabad munkaerő-áramlás uniós szabadsága többek közt azt is eredményezte, hogy a gazdasági válság begyűrűzése előtti időben Dél-Szlovákia munka nélküli lakosságának tömegeit szippantotta fel a légiesedett határtól délre eső vidékek ipara. Ahhoz azonban, hogy a határok ne csak a valóságban légiesüljenek, az emberek fejében is változásra van szükség. Az fiatalabb generációk számára már eltűnt egy sor olyan pszichikai gát, amely az idősebb generációk gondolataiban még mindig az Európai Unió belső határaihoz fűződnek. Tudatosítani kell, hogy a tagállamok korábbi hatalmi jogosítványainak egy jelentős része a kilencvenes évektől fokozatosan a régiókra, helyi szintekre kerültek, az uniós csatlakozásunkkal pedig egy további jelentős részük a központi uniós intézményekre szálltak. A tendencia a jövőben is a tagállami kompetenciák lefelé, illetve felfelé delegálása lesz, még akkor is ha az Európai Unió egy ideje „önmagát keresi”, és pillanatnyilag nem látható egy egyértelmű irány a jövőjét illetően.
Mi a helyzet a Trianon okozta egyéb nehézségekkel, mint például a kisebbségbe került magyar közösségek méltányos jogállásáért folytatott állandó küzdelem?
– Trianon számunkra legfontosabb mozzanata az, hogy a kisebbségbe került magyar közösségeket az utódállamok, kevés kivételtől eltekintve, hosszú távon asszimilálni szeretnék a többségi etnikumokba. Van itt azonban egy, az elmúlt kilencven év alatt sokszor bebizonyosodott tény, miszerint ezek a közösségek nem akarják feladni az identitásukat, sőt erősíteni és fejleszteni szeretnénk azt, anélkül, hogy az erre vonatkozó jogunkat bárki megkérdőjelezné. Valamiféle teljesen természetellenes módon, a többségi nemzetek politikai képviselőinek többsége részére furcsának hat az a gondolat, hogy az identitásmegőrzés eszközeinek kiválasztásában, módjában és egyéb körülményeiben az adott kisebbség a legilletékesebb. Különböző, a múltbeli eseményeken alapuló rossz berögződések alapján, az opportunista erők ezt kihasználó politizálásának köszönhetően egyes országokban, pl. Szlovákiában is, nem tudják vagy nem akarják felismerni azt a gondolatot, mely szerint az identitás megőrzés tekintetében legalább az oktatás és a kultúra területén, azok számára kell átadni az e területekre vonatkozó döntések jogát, akiket azok igazából érintenek. A 19. és 20. századi nemzetállami modelleket továbbra is nagy szorgalommal építgető politikai tényezőktől nagyon távol áll a szolgáltató állam gondolata, amelyben az állam a polgárai érdekeit azok igényei szerint hivatott szolgálni. Az efféle szerepfelfogás hiánya vezethet oda, hogy az állam az adófizető polgárainak egy részétől megtagadja pl. azt a természetes jogot, hogy ott, ahol az nagyobb nehézségek nélkül biztosítható, a polgár teljes körűen az anyanyelvén kommunikáljon az általa anyagilag fenntartott állami és egyéb intézményekkel.
Ez a természetes hozzáállás viszont ma már magától értetődő dolog az Európai Unió legtöbb olyan tagállamában, ahol nemzeti, etnikai, nyelvi kisebbségek élnek. Bár uniós szinten egyelőre nincs egy egységes kisebbségvédelmi standard, és az Európai Uniónak joghatósága sincs a kisebbségvédelem területén, ez a helyzet reményeink szerint ez év őszétől megváltozik. Nagy valószínűséggel hatályba lép a Lisszaboni Szerződés, amely megteremti a hiányzó kisebbségvédelmi jogalapot. Egy olyan jelentős dokumentum elfogadása után, mint amilyen a Catania-jelentés, az Európai Parlament fontos terepe lesz az európai hagyományos kisebbségek védelmét szolgáló uniós szintű jog- és intézményrendszer kiépítésének.
Mit szól ahhoz a hisztériához, amelyet Csáky Pál és Orbán Viktor esztergomi beszédei után robbantott ki a kormánykoalíció? Oda jutottunk, hogy a Kárpát-medence kifejezés használata miatt rendkívüli parlamenti ülésre kerül sor…
– Megszokhattuk már, hogy a kormánykoalíció korábban inkább passzióból, mostanában pedig egyértelműen szükségből használja a magyar kártyát. A gazdasági válság olyan feladatok elé állította ezt a kormányt, amelyekkel nehéz lenne megbirkóznia még a felelősen politizáló, a lényegi kérdésekre koncentráló politikai erőnek is. Az előző kormány által a jelenlegi kormány számára biztosított „ingyen ebéd”, a felpörgetett gazdaság és a Ficóék által mesterfokon űzött populizmus impozáns népszerűségi mutatókat hozott a Smer-nek. A kormány vitorlájából azonban elfogyott a szél, és láthatóan irtózik az evezés gondolatától. Ráadásul Fico önként választott partnere, aki a primitívséget és a kisebbségellenes ámokfutást védjegyként használja, olyan gigantikus méretű gazdasági botrányokba keveredett saját emberei révén, amelyeket Fico már nem tud fedezni. Inkább bizonyos keménykezűnek látszó lépésekkel próbálja a maga javára fordítani a helyzetet. Túlzás lenne viszont elvárni a populizmus magasiskoláját stílusosan vörös diplomával elvégző politikai erőtől, hogy az elnökválasztási kampány során bevált magyar kártyát épp most ne vesse be. A rendkívüli parlamenti ülés ötlete meglepett. Ebből is látszik mennyire ég a ház. Annak azonban tudatában kell lennünk, hogy csupán színjátékról van szó, melynek címe az is lehetne: A populista ember tragédiája. Egy székely aforizmával élve, remélem Ficóék szándéka komoly, mert a rendkívüli parlamenti ülés ötlete viccnek kicsit durva.
Felvidék Ma, Oriskó Norbert
(Megjelent a Szabad Újság 2009. június 3-i számában is)
