Valahányszor alpesi családlátogatási célokból átszelem az Enns folyót, mindig eszembe jut, hogy az ősi magyar néplélek fantáziájában ez volt a vágyak nyugati határa: az Óperencia. Ober-Enns, magyarul Felső-Enns, s a bölcsek azt tartják, az Ober-Enns magyarult Óperenciává. Hogy miért éppen az Enns folyó Felső-Ausztriában? – teszi fel a kérdést Szaniszló Ferenc a Magyar Hírlapban. Még osztráktól is hallottam, hogy itt kezdődik a valódi Nyugat, az Ennstől keletebbre Ausztria is más. Keletebbi… Mátyás királyunk mellesleg idáig tolta ki – igaz, csak néhány esztendőre – Magyarország határát. Az oroszok 1945-ben majdnem idáig értek.
A mi magyar vágyaink az Óperenciás-tengertől az üveghegyekig terjedtek. Ez utóbbiakat a tudálékosok a kristályokban gazdag Ural-hegységben vélik fölfedezni. Akárhogy is van: ez a mi szkíta életterünk. S nem csak a miénk. Jelenleg a Nyugat határa Záhonyig tolódott. Ukrajna integrálásával még keletebbre húzódik majd: egészen Vaszilij bácsi portájáig. Neki jutott az a megtiszteltetés az 1991-es szovjet széthullás után kezdődött határosdinál, hogy a krumpliföldjén verték le az ukrán–orosz határkarót. A mezsgye- és megyehatár itt is úgy alakult ki, mint Wass Albert Tizenhárom almafájában a magyar–román határ. És persze itt is jött a Rejtő Jenő-i „Mindennek van határa, de mi megkerüljük” csempésztársulat, amely profitált a helyzetből.
A Szovjetunió nem ismert határokat. Túlment minden határon. A korabeli vicc szerint azzal volt határos, akivel akart. Ugyanezen vicc folytatása szerint Afganisztán független állam, mert tőle nem függ semmi. De függött. A Szovjetunió. A vesztét okozta. A határtalan szeretet szigorúan behatárolt gyűlöletté fajult, a birodalom elakadt. S jött a karó Vaszilij bácsi krumpliföldjére.
Az oroszok is a szkítákkal rokon népnek vallják magukat. Az ősi orosz krónikákban mellesleg az általuk leginkább emlegetett és tisztelt nép a magyar. A szláv testvérekről: lengyelekről, csehekről szinte csak negatívan írnak. Rólunk majdnem mindig pozitívan. Valamiféle különleges megbecsülés, szeretet érződik az orosz krónikák soraiból irántunk. A lengyel és a cseh királyt sosem nevezték királynak, csak fejedelemnek. A király titulus az orosz gesztákban a magyarnak dukált. Ha királyt mondtak-írtak, automatikusan a magyar királyt értették alatta, bár az akkor ismert világban jó sok király koronázódott. Az egyik orosz fejedelemfi-mártírnak hős magyar testőre volt, aki életét adta uráért. Még a nevét is megőrizte az orosz őstörténet, pedig nem sok idegen nevet emlegetnek, pláne nem egyszerű katonáét. Györgynek hívták a magyar vitézt.
A Kárpátokat sosem lépték át orosz seregek, ellenben Kijevben, minden oroszok akkori fővárosában, a kutatás szerint Álmos vezérünk katonai kormányzó volt, egy krónikás megemlékezik Olma – magyarul ejtve: Álmá – fejedelem udvaráról. A kijevi Magyar-hegyen volt ez, s ott temettek el később egy viking származású orosz fejedelemaspiránst is. Másutt azt olvasom, hogy egy orosz herceg koporsóját magyar lovak húzta szekéren vitték a kijevi székesegyházba, mert csak magyar ló tudott olyan ütemben, olyan ünnepélyesen lépni, ami kijárt a magas méltóságnak.
A világ Keletre tolódik. Átrendeződnek az erővonalak. Pár évtizeden belül Kína és talán a nagy léptekkel közeledő India veszi át a világgazdasági uralmat az alkonyát élő Amerikai Egyesült Államoktól és az Európai Uniótól. Ez válságfüggetlen. Természetes folyamat ősidők óta. A Kelet ősereje nyilvánvaló: innen indult a világ, ide is tér meg. A mostani világrend és értékrend összeomlóban. Sokkal erősebb ősszellemű, tartású népek jönnek föl, olyanok, amelyek nem akarnak washingtoni bürokratáktól, New York-i tőzsdecsalóktól, brüsszeli vízfejektől függeni, és nem kérnek világbankosdinak, valutaalaposdinak nevezett kifosztásokból. Perzsia – mai nevén Irán –, ahonnan nagyon sok európai nép származik, szintén nem kér. De megmozdult Latin-Amerika is: Venezuela, Bolívia. Új világ van születőben, s kérdés, mi, magyarok megint rossz oldalra kerülünk-e, mint fél évezrede mindig? Mi folyton vesztesek vagyunk, mint fél évezrede mindig? És megint eltemetünk minket megszálló, befogadó birodalmakat, szövetségi rendszereket, mint fél évezrede mindig? Elvégre nincs már Oszmán, Habsburg vagy Harmadik Birodalom, Szovjetunió, KGST, Varsói Szerződés. Erre a sorsra juttatjuk az észak-atlanti integrációt is?
Nincs szándékomban polgárt pukkasztani, de óvatosan megjegyezném: nemzetünk hányódik, céltalanul, jövőkép nélkül. Az biztos, hogy a NATO-beli és európai uniós szövetségeseinktől nem remélhetjük a magyarság nemzeti céljainak megvalósulását. Mi mindig gyanús, ha nem ellenséges szövetségesek maradunk a még ma is a két világháború utáni békediktátumokon alapuló rendben. (Nem csak mi. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában az egykor győztes hatalmak pöffeszkednek, noha például Japánnak és Németországnak – a világ második és harmadik legerősebb gazdaságának, avagy éppen Indiának, népességét tekintve a világ második leghatalmasabb államának sincs helye. Akkor mit szóljon Brazília, Törökország, Egyiptom, Vietnam – hogy a törpének tekintett kolosszusokat említsem.)
NATO- és uniós szövetségeseink többsége támogatta például Koszovó függetlenségét, miközben nekünk, magyaroknak Romániában még autonómia sem jár. Csak a szánk. Vagy már az sem, annyira elcséplődött a magyar kérdés. Nincs is. Csak azt támogatják, aki fegyvert fog? Akkor most mit tehetünk? Harcra ösztönöznek Brüsszelből és Washingtonból? Mert láthatóan másképp még autonómiát sem kaphat az erdélyi, délvidéki magyarság. (folyt.köv.)
Szaniszló Ferenc, Magyar Hírlap
