A 168 óra interjút készített a Most-Híd párt szlovák alelnökével Rudolf Chmellel. A nacionalista indulatokról nyilatkozott Herskovits Eszternek a volt budapesti nagykövet. Hétvégén választotta alelnökévé a Híd-Most új magyar szlovákiai párt. Tudósként kezdte a pályáját a hatvanas évek közepén: a szlovák–magyar kapcsolattörténetet kutatta. Aztán volt budapesti nagykövet, 2002 és 2006 között pedig kulturális miniszter Szlovákiában. De ma is tevékenyen részt vesz a szlovák–magyar kapcsolatok alakításában. Azt mondja: nem hagyhatjuk, hogy az erősödő nacionalizmus gátat vessen a közös megoldások keresésének.
Még 2005-ben fogalmazott úgy: „Valójában a szlovák–magyar kapcsolatoktól függ ténylegesen Közép-Európa és tágabban egész Európa stabilitásának jövője is.” Akkori véleménye ma talán még aktuálisabb.
Ne tekintse szerénytelenségnek: az utóbbi fél évszázadban nemcsak végigkísértem a szlovák–magyar kapcsolatok alakulását, de húsz esztendőn át tevékenyen részt is vettem benne. A visegrádi négyek létrejötténél is „segédkeztem”. Már ott látszott: Közép-Európa országai a szlovák–magyar viszony függvényében képesek majd együttműködni.
És hát lássuk be: az elmúlt húsz esztendőben ez a viszony többször volt hűvös, mint baráti. Pedig kell hogy legyen közös megoldás: a mindkét oldalon erősödő nacionalizmus ellenére végre túl kellene lépnünk vélt és valós sérelmeinken.
Grendel Lajos szlovákiai magyar író nyilatkozta lapunknak: ha Szlovákia és Magyarország nem oldja meg a jelenlegi diplomáciai patthelyzetet, az – a radikális csoportok erősödése révén – akár kelet-európai konfliktushoz is vezethet.
Hadd hivatkozzak Alexander Matuska irodalomkritikusra, aki azt írta: vannak dolgok, amelyeknek szlovák fából készült akasztófán kell lógniuk. Ilyen a kormánykoalíción belül – a Szlovák Nemzeti Párt „érdemeként” – megjelent nacionalizmus. Ám erre a „bitóra” szánnám az ellenzéki és az utcai szélsőséges megnyilvánulásokat is. Matuska metaforájánál maradva: a magyar nacionalizmusnak viszont „magyar bitón” kell végeznie. De mindenki inkább a saját háza táján söpörjön: nem tudjuk a másik helyett megoldani országa problémáit. Viszont ha minderre szándék sem mutatkozik, valóban eszkalálódhat a helyzet. Csak remélni tudom, hogy Közép-Európa nem Balkán.
Akkor csupán néhány eseményt említenék: dunaszerdahelyi futballbotrány, a Nemzeti Őrsereg révkomáromi masírozása, a budapesti szlovák nagykövetség előtti tüntetés, zászlóégetés. Ezek mennyiben ássák alá a kelet-európai demokráciákat?
Meggyőződésem: a valódi közép-európaiság kizárja a nacionalizmust. Csakhogy ma Közép-Európában elenyésző a valódi közép-európaiak száma. És az is biztos, hogy nem a futballszurkolók között kell keresni őket. A futballmeccsek ma már csupán legális ürügyként szolgálnak a nacionalista indulatok kiélésére. Nem volt ez mindig így. Az ötvenes években még botrány nélkül értek véget a Slovan-stadionban a nemzetközi mérkőzések – akár jugoszláv, akár magyar volt a hazaiak ellenfele.
Viszont már 1992-ben, budapesti nagykövetként kaptam telefonos fenyegetéseket a Slovan–Ferencváros-meccs után. Nemrégiben radikálisok levélben fenyegettek meg: felakasztanak egy lámpaoszlopra mint hazaárulót. Egy biztos: nacionalistákkal, radikálisokkal közös Európát építeni nem lehet.
Egyik publicisztikájában arról írt: a „deformált, emésztetlen, feldolgozatlan múlt” szorosan összeköti a dezorientált és tájékozatlan politikusokat. Így a szlovák–magyar viszonyban még mindig erősebbek az előítéletek a tényeknél. Hozzátette: nincs sok remény a változásra. De vajon a helyzet megváltozásában csak a politikusoknak van felelősségük? Nem lehet benne szerepük a kelet-európai, azon belül a szlovák, a magyar értelmiségieknek, civileknek is?
Szlovákiában ma történelmi minimumra csökkent az értelmiség közéletre gyakorolt hatása. Igazi közvélemény-formáló erővel talán a nyomtatott és az elektronikus média bírna, ám ezek is egyre bulvárosodnak. A politikusok megnyilvánulásai pedig sokszor minősíthetetlenek, s csak tovább mélyítik a két ország konfliktusát atavizmusukkal és a különböző sztereotípiákkal, amelyekre sajnos mindig van befogadó közönség.
A radikálisoknak persze a nyugati demokráciákban is van mintegy 10 százalékos táboruk. Viszont ott nem kerülnek be a szélsőségesek a kormányba. A civil mozgalmak pedig még erőtlenek Szlovákiában. Én azt gondolom: egy alapvetően európai gondolkodású politikusokból álló pozsonyi kormány kétségkívül képes lenne enyhíteni a feszültséget. Csakhogy a magyarellenesség nem csupán a jelenlegi koalíció sajátja. Hanem egyfajta szlovák „politikai hagyomány”.
Balázs Péter, Magyarország külügyminisztere szerint Szlovákia „újszülött” állam, még keresi az identitását, és ennek a túlféltése az egyik oka a velünk szembeni agressziójuknak. Magyarországot viszont túlságosan meghatározza a múlt, nem tudjuk levetni történelmi terheinket. Valóban itt keresendő a baj forrása?
A jelen számít: Szlovákia ma öntudatosabb államnak tűnik számomra Magyarországnál. A Dzurinda-kormány reformintézkedéseinek és az eurónak köszönhetően öntudatosabbak lehetünk, s ezért nagyvonalúbbak is. Szlovákia a reformok bevezetését megúszta komolyabb szociális és politikai feszültségek nélkül. Magyarországon más a helyzet. A magyarok még mindig a kádárizmus bűvöletében élnek, s nem akarnak sem bal-, sem jobboldali reformokat: az állam segítségére várnak, és ezt a várakozást a globális válság csak tovább erősíti. Ezért lehetséges, hogy a magyarok önbizalma, öntudata alacsonyabb szinten van, mint a szlovákoké. Ezt hivatottak „orvosolni” ezek az „operettgárdák”, amelyek a nem is olyan régi magyar nagyság szellemét éleszthetik.
Közép-Európában mindannyian saját történelmünk betegei vagyunk, de – ebben az értelemben – a magyarok a legbetegebbek. A szlovákok csak az új, az állami identitásukért harcolnak, és tény, ami tény: a nemzeti identitást sokszor a szomszédok identitásával szemben határozzák meg. A 21. században ez anakronizmus. A közös Európában új kihívások várnak ránk, prófétákra már nincs szükség. Őrizzük meg szkeptikus optimizmusunkat a továbbiakban. Az emberi ostobaságot legyőzni nem lehet, de a harcot nem szabad beszüntetni ellene. Sajnos így vagyunk valahogy a közös nacionalizmusainkkal is.
Felvidék Ma, 168 óra
