Döcögve indult a 2016-os év, félelmek irányították a világgazdasággal foglalkozó szakértőket. A legnagyobb félelmet a világ motorjának számító Kína gazdasági lassulása jelentette, amiből a keleti tőzsdék és a kínai gazdaság is csak őszre tért magához. De félelemmel szemlélték Európa összes baját, ami jól ránehezedett a gazdaságra is.
Rettegve figyelhettük mi is, hogy mekkora geopolitikai kavarások folytak a világban, és várhattuk, miként fog rászakadni a mi kis gazdaságunk fejlődésére.
Háromszor is megúsztunk egy nagyobb piaci pánikra okot adó politikai eseményt. A váratlan eredményt produkáló brexit után két napig is eltartott a piaci félelem, az amerikai elnökválasztás kiegyenlített küzdelme után már csak két óráig, és a várakozásoknak megfelelő olasz népszavazás után talán csak két percig. Az év végére pedig Trump elhozta a Mikulás-futamot, és a szakemberek szerint akár januárra is átnyúlhat ez a tőzsdei jó hangulat.
Az év igazi győztesének mégis Putyin számít, aki a szíriai sikeres rendcsinálásával úgy tűnik, 25 év után visszavezette a Szovjetuniót, akarom mondani Oroszországot a globális homokozóba – hadszíntérre. A törökökkel való szövetkezés és a szíriai kaland újra utat nyitott számára a közel-keleti olajipari befektetésekhez. Hiába vetettek be ellene valutaleértékelést, alacsony olajárakat, embargót – bőséges valutatartalékának és fegyverexportjának köszönhetően úgy néz ki, megerősödve jött ki a nehéz időszakból.
A titkos nyertesnek viszont Kína tűnik, amelynek gazdasága lassan, de biztosan megelőzi az USA teljesítményét. Gazdasága bővítésén túl sikeresen mozdult az eurázsiai szárazföld irányába, építi a Selyem-utat, építi a kapcsolatokat egészen a mi kis Közép-Európánkig. Egyelőre még csak a gazdasági hálót szövögeti, katonai téren még nem kezdte el a versenyt Amerikával (de ami késik, nem múlik).
Az USA-nak, mint a világ urának, egyre erőteljesebben nyilvánult meg létezése tudathasadásos jellege. Tanúi voltunk a Clinton-féle liberálisok rejtett, illetve nem konvencionális háborúinak, amelyeknek fő célja Európa, Oroszország és Kína, azaz Eurázsia együttműködésének megakadályozása volt, nehogy egy új konkurens, erős hatalmi központ születhessen. USA eddigi paradigmájának a bukását mégis az amerikai hátország okozta, saját választópolgárainak lett elegük az adóikból finanszírozott világcsendőri szerepből. Azért nem kell megijedni, a világcsendőri szerep megmarad; a többfrontos háborúból Amerika ugyan visszavonul, de beavatkozásait Kínára fogja jobban koncentrálni.
Mindeközben Európa fel sem fogta, hogy a rászabadított migránsáradat mennyire gyengíti. Állandó veszélyként ott lógott és lóg a levegőben az olasz, de más bankok bedőlésének veszélye is. A német gazdaság dübörög, a déli országok pedig küzdenek a fizetési mérleghiánnyal, a munkanélküliséggel, és a közös euró inkább gátolja, mint segíti problémáik rendezését. Németország dilemma előtt áll: a német érdekek határozzák-e meg döntéseit, vagy Európa jövője – hajlandó lesz-e a gyengébb államok mögé állni, és mondjuk vállalni a magasabb inflációt.
Ebben a közegben lubickol jelenleg a mi kis Közép-Európánk. Jelen van a korrupció, az elmaradottság, de a szekér fut, a gazdaságokat erősíti az export – amely elsősorban Európa nyugati felébe irányul –, a bővülő beruházások és az egyre erősödő hazai fogyasztás.
Amit az idei év újdonságaként feljegyezhetünk: sokkal szorosabb együttműködés elsősorban a V4-es országok között, de a volt szovjet érdekszféra többi államai között is, amit főleg a migránsoknak köszönhetünk. Nem csak az EU-n belüli érdekérvényesítő erőnk nőtt a térségben, de komoly partnerként léphettünk fel Kínával is (igaz, itt Ficot egy kicsit a szamárpadra ültették a dalai láma szlovákiai látogatása miatt). Amitől a történelmi tapasztalatokból kiindulva retteghetünk: nehogy valamelyik állam kilépjen a sorból a jobb egyedi elbírálás reményében.
Szlovákia jelentései, akárcsak a többi V-4-es országéi, a gazdaság kiváló teljesítményéről, a munkanélküliség csökkenéséről, sőt munkaerőhiányról szólhattak. A kormányközeli lakáj-szakértők itt meg is állnak az elemzéssel, hiszen ezek a szép számok eltakarják a mögöttük meghúzódó veszélyeket.
Az összesített számok nem szólnak az export évközi, Tátra nagyságú csúcsairól és völgyeiről. Nem beszélnek az ordító regionális különbségekről, az éhségzónákról. Arról, hogy a gazdaságban főleg a külföldi összeszerelő-műhelyek hozzák a jó teljesítményt, olyan részfolyamatokkal, amelyben a legalacsonyabb a termék előállítása során keletkezett hozzáadott érték. Alig van kutatás, nincsenek innovatív megoldások. Drasztikusan csökkentek a beruházások, térségünkben a legnagyobb mértékben éppen Szlovákiában. Nem jöttek idén a brüsszeli pénzek, így a beruházások a harmadával zuhantak. A kormány nem igyekszik, pedig a brexit egyik következménye könnyen a fejlesztési források csökkentése lehet. Szlovákia eddig a keretének csak 54%-át hirdette meg (Magyarország 73%-át, jövő tavaszra pedig az egészet), és a keretből eddig csak 2,5%-ot fizettek ki (Magyarország 10%-ot).
Az adóbevételek szépen növekedtek, ami természetesen arra ösztönözte a kormányt, hogy a kiadási oldalt is jócskán túllépje, ahelyett, hogy az államadósságot csökkentette volna. Kérdés, hogy mire költött a kormány, mert sem komoly infrastrukturális beruházások, sem komoly szociális kiadások nem voltak. Valószínűleg az új koalíció megalakítása hozott „járulékos” költségeket.
A kormány eltelt az eddigi sikerekkel, és önteltsége lustává, maradivá tette. Nem keres új partnereket, fejlődési lehetőségeket a világ más részein. Hiányoznak az aktivitások az új digitális ipar meghonosítása terén. Az autóipar meghatározza Szlovákia gazdaságát, mégsem mozdul el a robbanómotorokat lassan felváltó elektromos autógyártás irányába. A szakképzésünk két generációval van lemaradva. A kormány még az összeszerelő-műhelyeket szolgáló duális képzést sem tudta elindítani, nemhogy az Ipar 4.0 követelte képzést. Az ország adottságaihoz képest óriási a lemaradás a turizmusban és más szolgáltatások terén is. De semmi baj, amíg az autógyárak dübörögnek…