Magyarország a második világháborút is a vesztesek oldalán fejezte be és a győztesek még a trianoninál is súlyosabb békefeltételeket szabtak. A békeszerződés aláírására hetven esztendővel ezelőtt, 1947. február 10-én került sor Párizsban, melynek eredményeként Magyarország – a XX. században immár másodízben – középhatalomból kis országgá vált.
A magyarországi közvélemény reálisan gondolkodó rétege tisztában volt azzal, hogy a világháborút nyert szövetségesek nem lesznek elnézőek Magyarországgal szemben. Bibó István A békeszerződés és a magyar demokrácia című tanulmányában így jellemezte az ország akkori helyzetét:
„Magyarország tisztában van azzal, hogy a békeszerződés feltételeinek súlyosságát elsősorban saját vezetőinek köszönheti. De nem palástolhatja el mélységes megdöbbenését azon, hogy abban a néhány magyar vonatkozású kérdésben, amelyet hatalmi és politikai adottságok nem határoztak meg, s amelyek a béketárgyaláson dőltek el, a döntések milyen mértékben ötletszerűen, formalisztikusan és pillanatnyi hatalmi szempontok szerint történtek.
Ez a jelenség mélységes kiábrándulást és a demokráciába vetett hit megrendülését idézte elő Magyarországon. Különösen súlyos hatást váltott ki, hogy egyes országok demokratikus érdemeikre való hivatkozással igyekeztek igazolni olyan előnyöket, melyeket a demokrácia nevében igazolni lehetetlen.
Ez az eljárás a hatalmi és politikai erőre való nyílt és őszinte hivatkozásnál sokkalta aggályosabb, mert alkalmas arra, hogy a demokrácia erkölcsi hitelét aláássa. (…) Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna őszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy programot csinálni a határok megváltoztatásából és nem fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra.
Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét, ezt azonban nem hangos demonstrációkkal, hanem a magyar kisebbségek életérdekeinek a reális biztosításával óhajtja érvényesíteni. Végül leszögezi Magyarország, hogy a békeszerződés minden keménysége sem lehet ok arra, hogy az ország feladja az európai emberség, a demokrácia, a szomszédokkal való megértés és a kelet-európai népek politikai és kulturális közösségébe való beilleszkedés politikáját.”
Gyöngyösi János külügyminiszter a párizsi békekonferencián (fotó: Múlt-kor.hu)
Bibó fenti gondolatai beigazolódni látszottak, hiszen Magyarország 1947. február 10-én olyan békeszerződést írt alá, amely több ponton is meghaladta a trianoni békediktátumot. Már a szerződés bevezető soraiból is világossá vált, Magyarországot ismét pellengérre állították: „(…) tekintettel arra, hogy Magyarország, miután a hitleri Németország szövetségesévé vált és annak oldalán részt vett a Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója, az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok és más, Egyesült Nemzetek ellen folytatott háborúban, e háborúért a felelősség reá eső részét viseli (…)”
A békefeltételek közé tartozott, hogy a romba dőlt ország háromszázmillió dollár háborús jóvátételt fizessen a Szovjetuniónak – amely végigrabolta és kifosztotta Magyarországot, több százezer magyar hadifoglyot és málenkij robotra elhurcolt civilt dolgoztatott a Szovjetunióban –, Csehszlovákiának és Jugoszláviának! Magyarországnak bíróság elé kellett állítani a háborús bűntettekkel vádoltakat, be kellett tiltania a fasiszta és nacionalista szervezeteket, hatályon kívül kellett helyeznie minden kirekesztő rendelkezését és kötelezettséget kellett vállalnia az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok biztosítására.
Érdekes módon a katonai előírások enyhébbek voltak, mint a trianoni békeszerződésnél, Magyarország ugyanis hetvenezer fős hadsereggel rendelkezhetett, a légierő mellett nehézfegyverei is lehettek, viszont atomfegyvereket és rakétákat nem tarthatott hadrendben. A békeszerződés elméletileg visszaadta Magyarország szuverenitását, ám a gyakorlatban hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet csapatok törvényesen tartózkodjanak magyar területen, melyek így 1991-ig állomásoztak „ideiglenesen” országunkban.
A Felvidékről kitelepített magyarok (fotó: bocskairadio.org)
Területi kérdésben súlyos veszteségek érték Magyarországot: elveszítette mindazon országrészeket, melyek 1938 és 1941 között váltak újból magyarrá, így a határokon visszaálltak a trianoni állapotok. Csehszlovákia ezen felül – stratégiai okokra hivatkozva – még három olyan magyar falut is megkapott (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsúny), melyek korábban Magyarországhoz tartoztak. Amíg Trianonban 93 073 km²-re csonkolták Magyarország területét, addig Párizsban ez a területnagyság még jobban lecsökkent: 93 011 km²-re.
A határokon kívül rekedt magyarok millióit már nem óvták a trianoni kisebbségvédelmi rendelkezések, csupán az alapvető emberi jogok illették meg őket és a szomszédos államok kényére-kedvére bízták sorsukat, melyek másodrendű állampolgárként bántak velük.
A szomszédos államok magyarellenes politikája tovább fokozódott, leginkább Csehszlovákiában, ahol meghirdették az „új honfoglalás” politikáját, amellyel igyekeztek teljesen ellehetetleníteni a felvidéki magyar nemzetrészt. A csehszlovákok kitoloncolással és lakosságcserével igyekeztek megszabadulni az általuk nemkívánatosnak tartott felvidéki magyaroktól, és túlkapásaik ellen még a magyar kormány is szót emelt a párizsi békekonferencián.
A Szovjetunió ekkor már javában igyekezett saját politikai és társadalmi berendezkedését meghonosítani Közép-Kelet-Európa országaiban ottani „elvtársaik” segítségével. A térségben fennálló nemzeti érdekellentéteket az internacionalizmus szőnyege alá seperték, melyek akkor parázslottak fel újra, amikor a Szovjetunió és Közép-Kelet-Európa kommunista rendszerei egyre-másra megbuktak.
