Czimbalmosné Molnár Éva nagykövet asszony a nemzeti ünnep alkalmából március 15-én, Bősön meghívott vendégek előtt mondott beszédében az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezett, majd bejelentette, hogy ez a fogadás egyben a búcsúfogadása is.
„Az elmúlt években személyesen is meggyőződhettem arról, hogy a közös szándék, a szabadságvágy, a nemzet felemelkedésének fontossága és reménye Pozsonytól Nagykaposig jelen van a közel félmilliós felvidéki magyarság mindennapjaiban”, mondta a nagykövet, majd azt hangsúlyozta, hogy ha sikeres, erősödő akar lenni a felvidéki közösség, akkor össze kell fognia, a különbségeket meg kell tanulnia megértéssel, együttérzéssel, empátiával kezelni.
„Mi magyarok, nem fordulhatunk egymás ellen. Helyet és lehetőséget kell teremteni mindenkinek a közösségi érdek és akarat megfogalmazásában, megvalósításában. Mindenkinek, aki építeni és nem rombolni akar. Mindenkinek, aki képes tudomásul venni a realitásokat. Mindenkinek, aki kontrollálni tudja indulatait. Mindebben a ma itt jelen lévőknek is kulcsfontosságú szerepük és felelősségük van”, szólt az ünneplő közönséghez Czimbalmosné Molnár Éva.
Majd személyesebb hangon folytatta: „Az elmúlt években a lehetőségeimhez mérten igyekeztem elősegíteni a felvidéki magyarság kulturális kincseinek a megőrzését. A szlovákiai misszióm egyik krédójának tekintettem a magyarság identitásának megőrzését elősegítő kezdeményezések bátorítását és támogatását.” A közösségépítésben részt vevőknek szóló tanácsa pedig ez volt: „Segíteni tudunk, de a megoldást ne Magyarországtól várják. Helyben, Önöknek kell eldönteni, hogyan élnek a nyelvi jogaikkal, mit szeretnének a kulturális és oktatási intézményeikkel, vagy a gazdasági környezet jobbra fordulását hogyan fordítják a közösség felemelkedésére. Mi ehhez egy biztos hátteret és bátorítást tudunk adni.”
Sokak számára váratlan bejelentés volt a nagykövet részéről, hogy ez a nemzeti ünnepi fogadás egyben búcsúfogadása is. Hogy három év kassai és két év pozsonyi misszióvezetői feladatok ellátását követően, heteken belül befejezi diplomáciai kiküldetését, és Budapesten a Külgazdasági és Külügyminisztériumban folytatja munkáját.
A tőle megszokott nyíltsággal osztotta meg érzéseit: „Azon kevesek közé tartozom, aki diplomataként egykori szülőföldjén egy évtizedet szolgálhatott, elősegítve a magyar-szlovák politikai és kulturális, valamint a magyar-magyar kapcsolatokat.”
A szlovák-magyar kapcsolatokról elmondta, az összetettsége bonyolult problémahalmaz táptalajául is szolgált, valós és vélt történelmi és közelmúltbeli sérelmeket, tényleges érdekellentéteket hozott felszínre a politikai diskurzusban. Úgy értékeli, hogy a rendszerváltás utáni két évtizedben éppen a magyar-szlovák viszony bizonyult a legellentmondásosabbnak, s a hullámzó kapcsolatok kezelése éppen ebben a relációban adott legtöbb tennivalót a magyar diplomácia számára.
„Mára azonban már beigazolódott, hogy stratégiai együttműködésünknek az egymásra utaltságra, a közös érdekekre kell épülnie”, mondta a nagykövet, és úgy gondolja, nagy hangsúlyt kell fektetni a kétoldalú és regionális gazdasági, energetikai, közlekedési, infrastrukturális fejlesztésekre, a jószomszédi viszony fenntartására, emellett a magyar közösség szellemi és anyagi megerősítésére. „A magyar-szlovák kapcsolatok rendezése, a két ország kiegyensúlyozott együttműködése, a közép-európai térség határozottabb érdekérvényesítő képességének szilárd alapjává vált”, így értékelte a mai helyzetet Czimbalmosné.
Majd utalt arra is, hogy a magyar kormány Felvidéken is gazdaságfejlesztési programot indít a vajdasági, illetve a kárpátaljai minta alapján, és ennek a programnak a gyakorlati megvalósításában vesz majd részt Budapesten, a Külgazdasági és Külügyminisztériumban.
„Ígérem, hogy lehetőségeimhez mérten, további feladataimat is a felvidéki magyarság érdekeit figyelembe véve végzem majd”, ezzel az ígérettel zárta beszédét a felvidéki magyar közösség tagjaitól búcsúzó pozsonyi magyar nagykövet asszony.
