A magyar történelem egyik leginkább elfeledett epizódja az ezeregyszáztíz esztendővel ezelőtt, 907. július 4-én és 5-én lezajlott pozsonyi csata, amelyről magyar tudósítások nem maradtak fent, csupán korabeli bajor híradások, illetve a XVI. században keletkezett német történeti munkák jegyezték fel az összecsapás történéseit.
Pedig ezen győzelem kiemelkedő jelentőséggel bírt, hiszen honfoglaló eleink fényes győzelmet arattak a Pannónia visszaszerzésére törekvő bajorok felett, amelynek eredményeként megvédték szállásterületeiket, megszilárdult a törzsszövetség és sikerrel fejeződött be honfoglalásunk a Kárpát-medencében.
Pozsonynál – 907. július 4-én és 5-én – kétnapos csatában szenvedett csúfos vereséget a Liutpold őrgróf, Theotmár (másutt: Ditmár) salzburgi érsek és Sieghard herceg vezette, túlerejű bajor sereg, s a magyar győzelem egyértelműen a nyugati világ előtt addig kevésbé ismert, sajátságos harcmodornak és honfoglaló őseink reflexíjainak volt köszönhető.
Múltidéző írásunk két bajor forrás segítségével kíván emlékeztetni ezen győzelemre, amely akkora jelentőségű volt, hogy Szent István király uralkodásáig ellenséges hadak nem mertek országunkra törni.
A bajor seregtesteket, egyiket a másik után, sorban levágták
A Bajor Krónika – amelynek német nyelvű kiadása 1566-ban jelent meg – a következőket jegyezte fel a pozsonyi csatáról: „A magyarok, miközben a birodalomban Lajos király uralkodott (…) elfoglalták a Rába és a Száva közötti földet, ami korábban bajor volt. Lajos király nagy gyűlést tartott az Ennsnél június 17. napján, amikor a Krisztus születése utáni 907. évben jártunk, ahol döntöttek, hogy kiűzik a magyarokat. Három sereggel vonultak tehát a magyarok ellen: a bal oldalon vonult a sokszor emlegetett Liutpold, a jobb oldalon Thietmar, a salzburgi érsek, Otto freisingi püspök, Zacharias brixeni püspök az apátokkal: Guntbolddal, Hartwiggal és Helmprechttel, a vízen pedig hadihajókkal a sempti gróf, Sighard, további előkelőkkel: Ratholddal, Hattoval, Meginwarddal és Isangrimmel. A bajor hadinép Pozsonynál gyűlt egybe. De a magyarok sem tétlenkedtek, küzdöttek az életükért, a bajor seregtesteket egyiket a másik után sorban levágták. Megölték Liutpold herceget a három nevezett püspökkel, a három apáttal, és 19 bajor gróffal együtt. (…) Miután a magyarok ilyen nagy győzelmet arattak a bajorok felett, az Enns mellett nyomultak előre, ahol Lajos király Burchard passaui püspökkel és hadinépükkel táborozott. A magyaroké lett a győzelem, sok katonát levágtak. Lajos király Passau felé menekült.”
„…s hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki”
Aventinus bajor humanista 1522-ben megjelent, a Bajorok évkönyvei című munkájában a csata részleteit is leírta: „Germánia és a bajorok királya, Lajos az egész Bajorországra kiterjedt újoncozás után a bajorok új városába, Ennsvárba megy. Megjelennek itt a püspökök, a szerzetesek elöljárói, a bajorok előkelői (…) közös elhatározással döntenek arról, hogy a magyarokat ki kell űzni a bajorok országából. (…) De a magyarok sem maradnak tétlenek és gondatlanok, komolyan felkészülve tűnnek fel, mindent, ami hasznukra lehet, fegyvereket, katonákat, lovakat jó előre készenlétbe helyeztek, s mivel már nem is a dicsőségért, hanem az életükért harcolnak, kemény ellenállást fejtenek ki. Közben néhány katonájukat a bajor csapatok harcba csalogatására küldik (…) a rendelkezésükre álló legnagyobb számú lovassággal a püspökök oszlopára támad. Mintha csak fürge lovaikkal át akarnák törni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, s hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaru-íjakból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, s amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek; s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad. A magyarok ellenfeleiket a távolból támadják nyilaikkal (…) Szokásuk szerint cseleket alkalmazva küzdenek, hol meghátrálnak, hol szorongatják ellenfelüket, s mindezt annyi velük született fortéllyal, akkora gyorsasággal és katonai tapasztalattal teszik, hogy eldönteni is nehéz, hogy mikor veszedelmesebbek ránk nézve: amikor éppen ott vannak vagy már el is vonultak, amikor menekülnek vagy éppen támadnak, amikor éppen békét színlelnek vagy hadakoznak. Miközben ugyanis elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, de bármit is tegyenek, nyilaznak és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letámadják, fölébük kerekednek, eltiporják és legyilkolják őket. (…) a magyarok éjjel a Dunán titkon átúsztatnak, Lajos legátusát Liutpoldot, Isangrim étekfogó mestert egész csapatával, tizenöt vezérrel együtt a táborban megölik. A rákövetkező napon (…) azokkal végeznek hasonló módon, könnyedén és erőfeszítés nélkül, akik halálra váltan a hajókon tartózkodnak. Három napon át folyamatosan folyik a harc az égiek haragvásának közepette: a bajor nemesség legnagyobb része elpusztul, a köznépet számolás nélkül vágják le. (…) A magyarok, miután ilyen nagy győzelmet arattak, zsákmánnyal teli táborokat kaparintottak meg, a menekülők nyomába erednek. Megfékezésükre Lajos a sereg szétszéledt katonáit egybegyűjti, újabb csapatokkal egészíti ki a mellette maradt tartalékból. Nem tudván az ellenség által előkészített cselvetésről, kivezeti seregét. Ugyanis a magyarok a mezővel szomszédos erdőben rejtették el az övéiket, ahonnan mindkét sereget szemmel lehetett tartani. Az ellenfél menekülést színlel, a mieink türelmetlenül üldözik őket, miközben alakzataik felbomlanak, a csatarend szétesik. A menekülők a lesvetés helyéhez vezetik őket, s mihelyst elhaladnak az erdő mellett, az ott rejtőzködők kiáltozva hátulról váratlanul rárontanak a mieinkre, s az elöl menekülők is megállnak és keményen szembeszállnak az üldözőkkel. A hátulról, szemből, mindenfelől körbefogott bajorokat legyilkolják. Lajos király Passauba menekül.”
