Ez, kérem, olyan fogalom, amit mindenki szívesen ragoz. Mindenki. Mivelhogy a fejlődés a haladás, a jó irányú változás kifejezője, modernséget is jelent, világos perspektívát, gazdagodást, új lehetőségek nyílnak… Szóval nagyon pozitív ez, mindenesetre olyannak tartjuk. Tiszteletet kelt, nem lehet azzal baj, aki erre hivatkozik, attól semmi rossz nem várható.
Igaz, van ebben némi önzés, a többet akarás, bár az is olyan fölemelő hatással van ránk. De tulajdonképpen miért vagyunk olyan telhetetlenek? Miért kell holnap több, mint amennyi ma van? Ez volna a fejlődés alapja, föltétele? Tisztában vagyunk azzal, tulajdonképpen mit is jelent a fejlődés? Biztos, hogy az mindig föltétlenül jó? Nem arról van szó, hogy néha összezavarjuk a divatot a modernséggel? A minőséget a mennyiséggel? Hogy elhisszük, ha divatosan öltözködünk, akkor modernek vagyunk. Azt, hogy ha sok van valamiből, az jó is egyúttal. Sőt: jobb. Valahogy így: minél több van bármiből, annál jobb az.
A legegyszerűbb mérce maga a pénz. Világos, ugye: minél több van belőle, annál jobb. És a világ szebb lesz ezáltal. Értékrendünkben ezért lett a nyereség a legfontosabb. Sajátos módon a boldogságot is ezzel mérik sokan, holott az teljesen más dimenzió: a boldogság szellemi tényező, a pénz pedig anyagi. A jó tulajdonságoktól ritkán lesz több pénzed. Ha viszont sok pénzed van, hajlamosak elhinni neked az emberek, hogy jó vagy.
Mert ez egyúttal erkölcsi kérdés. Van focista, akiért több millió eurót hajlandóak kifizetni, csak az ő mezükben játsszon. Minél többet fizetnek érte, annál jobb a játékos – így gondolják. Jó, lehet, hogy kivételesen tehetséges játékosokról van szó, adja Isten, hogy ilyen is legyen minél több. De mit gondol, tisztelt olvasó, a szellemi tehetséget, képességet vajon mennyire értékelik? Egy tudósért, netán egy Nobel-díjasért vajon adnának-e legalább száz millió eurót? Higgyék el: egy focistáért több száz millió eurót fizetni erkölcstelen: elég összevetni saját fizetésünkkel. Vagy ön talán annyival értéktelenebb egy focistánál? Mégis büszkék vagyunk, ha kedvenc focistánk ára rekordot dönt, akkor is, ha távolról sem milliós összegről van szó. Mert azt pozitív fejlődésnek tudjuk be.
Akkor viszont hol itt a határ? Mert nem csupán a focisták átigazolásáért fizetett összeg mennyiségéről van szó. Az emberiség szaporodásának is határa kell legyen. Meddig bírunk ellátni mindenkit étellel, itallal? Minőség helyett miért mindig a mennyiséggel foglalkozunk? Miért az a mérce?
Fejlődünk! Egyre többe kerül minden, s egyre többet vagyunk hajlandóak mindenféléért fizetni. Mert elhittük, hogy ha több van belőle, akkor jobb is az, mert elfelejtettük, hogy a kevesebb néha mégis jobb. Ilyen a pénz: valójában nem is olyan nagy érték, csak annyit ér, amennyire tartjuk. Szükségünk van rá, mert elkerülhetetlen, de igazából csak szükséges rossz a pénz. Úgy is kéne bánni vele.
Ám ha istent kreálunk belőle, ne csodálkozzunk, hogy térdre kényszerít.
Vagy ez lenne a normális fejlődés?
