1900. április 11-én született Kassán Grosschmid Sándor, aki önkéntes halála után lett világhírű íróvá. A szülőház azonban már nem áll, parkoló van a helyén.
Április 10-én és 11-én Kassán ünnepségsorozatra került sor Márai Sándor születésének 110. évfordulója alkalmából.
A szervezésből kivette részét maga a város, a Kassai Nemzeti Kisebbségek Bizottsága (KNKB), a Nemzeti Kisebbségek Klubja, a Márai Sándor Emlékszoba, a Kassai Polgári Klub, a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézete, a Thália Színház, a Márai Sándor Gimnázium és Alapiskola, valamint a Csemadok Kassai Városi Választmánya.
Mivel a rendezvényre a Thália Színház Márai Stúdiótermében került sor, Kolár Péter, a Thália igazgatója házigazdaként üdvözölte a megjelenteket, köztük Szerencsés János főkonzult. Márkus Judit, a Thália színművésze elszavalta Márai Sándor egyik leghíresebb versét, a Mennyből az angyalt, majd Filipko József mérnök, a KNKB elnöke megnyitotta a rendezvényt.
Az ünnepségsorozat első részében előadások hangzottak el. Dr. Mészáros Tibor, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum kutatója, a Márai-hagyaték kezelője A vándor és idegen – Márai városai címmel tartott előadást. Márai számára az utazás volt a fontos, nem a megérkezés, pontosabban az, hogy mi indul el bennünk az utazás behatásai nyomán. Márainak eleinte választott utazásokban volt része, majd az emigrációban már a kényszer is hatott. A kettő közötti különbségről maga az író vallott. 1933-ban nyilatkozta: „Két esetben szoktam utazni. Ha nagyon vágyom valahová, ahol nem vagyok, és ha nagyon unom azt a helyet, ahol vagyok.” 1955-ben már egy érzelmi menetrendet állapít meg. Az emigráns az első évben lázad. Kelepcébe estem! A másodikban menekülési terveket fontolgat. Chilébe jobb lenne! A következő év az összecsuklásé és a rezignációé. Kilátogat a temetében, itt fogok nyugodni. Majd jön a negyedik év, amikor az emigráns felébred, nyújtózik, ásít, szemét dörzsöli és közömbösen arra gondol, hogy nem is rossz itt.
Úti jegyzeteibe, írásaiba számos önéletrajzi elemet épített be. Amikor a nácik megszállták egyik kedves városát, Párizst, Kassára jött, a védettségbe, holott itt nem volt semmi dolga. Mégis otthontalannak érezte magát ebben a világban. Ifjúkori helyszíneit keresi föl akkor, amikor valamilyen válsághelyzetbe kerül. Az írónak lételeme az utazás. Hajtja a kaland, a felismerés és felfedezési vágy, élményszerzés és kikapcsolódás. Ahová megy, ott az ember érdekli. De a múlt értékei is s kíváncsi, ezek miképpen tükröződnek az ottani emberek életében.
Az előadó bemutatta az egyes városokat, Márai életének színtereit. Miképpen jelennek meg az életében? Nemcsak az ő viszonya változott a városokkal szemben, hanem azok is változtak. A városokon belül kereste azt a helyet, amely őt megszólította. Kassa a szülőhely, meghatározó varázshely maradt egy életen át, ahová azért 1945 előtt néha vissza tudott térni, hogy Anteusként, megérintve Kassa földjét erőt és ihletet merítsen légköréből, a Dómból, melyhez élete folyamán különböző módon viszonyult. Egyszer úgy vélte, a Dóm terrorizálja a várost, majd megbékélt vele, végül mégis megszökött. Kassa lassan föld felett lebegő várossá válik. Emigrációs évei alatt keveset írt Kassáról. Mégis élete végén emlékművet állít szülővárosának a Garrenek művében (1988). Ebbe a műbe gyűjti össze mindazt, ami fontos számára Kassa vonatkozásában. Ez a mitikus város az elsüllyedt gyermekkort jelentette, ahová haza kellett jönni, hogy az Európa Szálló kávéházában megkezdhesse a Varázs írását. Eperjesen, ahol kicsit száműzöttnek érezte magát, érettségizett. Itt szembesült először a „történelemmel”, mégha annak, hogy I. Ferenc József meghalt, csak jóval később értette meg jelentőségét. Lipcsében rövid ideig tanulmányokat folytatott. Majd Berlin, Frankfurt, Bécs és Párizs következett, hol fiatal éveiben tartózkodott és német, valamint magyar cikkeket írt, küldött a hazai sajtóba, többek között a Kassai Naplóba, de a Kassai Újságba is. Budapesten telepedett le, a korszak legnépszerűbb írójának számított.
Bécsben töltötte nászútját és ehhez a városhoz mindig egyformán viszonyult. Egyik városrész, Grinzing azért is közel állt hozzá, mert itt lakott a rokon Wiesenthal család. Franz festette meg a négy Grosschmid-testvért a Dóm előtt.
Berlint akkor ismerte meg, amikor egy legyőzött állam fővárosa volt. 1933-ban, amikor a Sportpalace-ban Hitlert hallgatta, már egy egészen más város volt, ahol nem lehetett nosztalgiázni. Párizsban elsősorban a lakályosságot élte meg kávéházaival. Jó volt itt lenni és kapcsolatot tartott az itteniekkel annak ellenére, hogy a párizsiak az idegenekkel szemben elutasítóak voltak. 1948 után már kerülte az emigránsokkal való találkozást. Csak azokkal érintkezett, akiket kiválasztott. Szörényi Évával például New Yorkban azért beszélt meg egy találkát a Modern Művészetek Múzeumában, mert feltételezte, ott nem találkozhat magyarokkal. Párizzsal szemben is ambivalens módon érzett. Ragaszkodott hozzá, de néha taszította. Mégis egész életművén végigvonul. Élete alkonyán ugyan azt írta, csak Lola szerette ezt a várost, azonban írásai másról tanúskodnak. Egy helyütt az írja, amit az emberek világszerte nem tudtak elintézni egymással, mindazt az indulatot és keserűséget elhozták Párizsba, és végül itt intézték el a jámbor és hüledező franciák szeme láttára. Vagy: Párizs nem a franciák magánügye, Párizs volt a lélek ifjúsága minden európai számára. Ha a Fény Városáról olvasott úgy érzete magát mint az az ember, aki elvált felesége nevének olvastán az újságban, megdobban a szíve.
Húsz évet töltött Budapesten (1928-48), ahol kereste a mítoszt. A Krisztinavárosban telepedett le, mivel ez a városrész Kassából hordozott valamit. Leányfalun vészelte át a frontot, budai lakása megsemmisült. Budát emlegeti, Budapestet alig. Élt e városrészben egy nagybátyja, aki állítólag sohasem járt Pesten, mert gyanús volt neki.
A második világháború után emigrációba kényszerült, mert otthon nem tudott volna szabadon alkotni. De az utazás már akkor a hontalanságot is jelentette. Genf volt az első állomás, ám végül is nem itt telepedett le. Hat hetet töltött itt, de a hideg tisztaság, a kiszámítottság nem oldotta az otthoni helyzet kilátástalanságát. Possilipo lett a következő állomás, mely a Rózsadombra emlékeztette. Naplójába ekkor került a legtöbb pozitív bejegyzés. Itt nagyon jól érezte magát, azonban az akkori törvények miatt nem kaphatott állampolgárságot, így az Egyesült Államokba kényszerült, ahol őt év alatt megszerezte azt. New York lett a család lakhelye, de ezt a várost nem szerette, mert itt minden „csak olyan” volt, nem valódi, viszont a Kongresszusi Könyvtár volt fontos a számára. Hiányzott az alkotókedv, az eredetiség. Az élettelen New Yorkban megtalálta Mannhattant. Mégis visszatért Olaszországba, a Nápolyhoz közeli Salernoba. Tizenhárom évet töltött itt és megragadta a hely géniusza, legtöbb kötetét ezekben az években adta ki. Nápolyt a San Genaro vérében írta le, de egyben egy egész emigrációs generáció történetét rögzítette. Nápoly tudatosította benne, Kassa egy távoli hely. Szeretett fürödni a tengerben. Szinte édeni időszak életében, mégis itt írta meg a Halotti Beszédet. Itt visszatükröződött az az életfelfogása, hogy számára nem a barátok voltak fontosak, hanem egy város mennyire élhető a számára.
Élete majd egy évtizedét, az utolsó éveket ismét az Egyesült Államokban töltötte. De egy mediterrán jellegű települést keresett, s így került San Diegóba, az ország nyolcadik legnagyobb városába, a Csendes-óceán partjára. Nevelt fiához jött közelebb. Itt a Balboa Park jelentette számára a viszonyítási pontot. Mivel Márainak lételeme volt a tenger, önként vállalt halála után úgy rendelkezett, hamvait szórják az Óceánba. Ulisszeszi sors fűzte a tengerhez.
Dr. Fried István egyetemi tanár Kassa és Márai kapcsolatát vizsgálta, ám szellemes előadásában sokkal szélesebb horizontot tárt föl az író életéből. Így sok, ma már mulatságos epizódra is rámutatott. Móricz Zsigmond írja, hogy az ember életének első tíz esztendejében minden fontos megtörténik vele. Így lehetett ezzel Márai is, aki ugyan lázadt az apák világa ellen, azonban az atyai apanázst elfogadta és minden hónap 10-ig el is költötte. Márai Sándor ugyanis fiatal, lázadó korában nem éppen a polgári erkölcs megtestesítőjeként élte életét. Az előadó itt nagyon finoman az alkoholra és a nőkre utalt. A városban már a 17. század óta éltek jeles szerzők, mint Bocatius János, meg Kazinczy Ferenc, ám világirodalmi rangot Márai szerzett a városnak. Kazinczyról egyik legszebb novelláját írta meg.
Kassához kötődik irodalmi munkásságának kezdete, Ady-esten szerepel s így a 20-as években még felvidéki szerzőnek számít.
Az előadó egy érdekes dologra hívta föl a figyelmet. A fiatal Márai a legjelesebb német szerzőket fordította. Kivalló német tudását abból az iskolából hozta, amelynek tanárairól egyetlen jó szava sincs! Nyilván tele volt konfliktusokkal. Németországban olyan szerzőkkel publikált együtt mint Thomas Mann és Stefan Zweig. Tegyük hozzá, csupán az eperjesi Tóth Sándorról nyilatkozott szépen -, mégis a nemszeretem, konzervatív tanároktól szerezte meg azt a szilárd szellemi és nyelvi tudást, mely egy életen át elkísérte, irányította és lehetővé tette számára, hogy mindenütt otthon érezhesse magát. Hiába volt hadiérettségije, járatos volt a mitológiában is.
„Mindig Nyugatra tarts. De ne feledd el soha, hogy Keletről jöttél” – ez a Márai-féle magatartás. Kassai jelenti a gótikát, a katedrálist, a formákat minden esetben betartani óhajtó gondolatot. Hogy édesanyjának ajándékot vehessen, a családi könyvtárból Jókai-kötetet visz eladni. A legfontosabb azonban az, hogy a kassai magatartásból, olyan élmény lesz, mely idővel irodalommá nemesül.
Roman Sorger, a Kassa Európa Kulturális fővárosa szervezőbizottság tagja beszámolt arról, milyen Máraival kapcsolatos programokat szerveznek. Amikor ezzel a témával foglalkoztak, kiderült számukra, Márai a legismertebb kassai a világban. Bárhová mentek, ahol azt sem tudták, hogy Kassa létezik, Márai nyitogatta előttük az ajtót. Elmondta, s ezt a főpolgármester is igazolta, bárhová mentek, betérve a könyvüzletekbe, mindenütt találtak Márai-köteteket. Isztambulban törökül, német nyelvterületen németül, másutt olaszul, vagy angolul.
Egyik kapcsolódási pont a rendezvénysorozat kapcsán, hogy ő fordította le magyarral először Franz Kafkát. Szerinte nem csupán ez köti össze a két írót. Kafka Prágában élve, soha életében nem írt le egy sort sem csehül, ahogy Márai szlovákul. Így egy közös kiállítást fognak szervezni e két nagyságnak. Mivel a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, tervezik az ezzel kapcsolatos programot is, hiszen Márai azáltal vált kimagaslóan tisztességes szerzővé, hogy lelkiismereti okokból lemondott arról, hogy az oroszok által megszállt területeken kiadják műveit. Lemondott egy többmilliós olvasói táborról. Ez manapság nem szokott előfordulni.
Egy dokumentumfilmen is dolgozni kezdtek, mely az íróval foglalkozna. Egy balett bemutatására is sor került. Ki fognak adni egy térképet is, mely a Máraihoz kapcsolódó helyszíneket tünteti föl. Hamvait a Csendes-óceánba szóratta, így megszólították a tengerparti országokat, hogy készítsenek vele kapcsolatos alkotásokat.
Dr. Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, korábban a Római Magyar Akadémia igazgatója Nápoly és Márai kapcsolatát boncolgatta, bőven idézve a San Gennaro vére c. regényéből, mely ennek a boldog korszaknak egyik szellemi terméke. Márainak végülis nem kellett koncentrációs táborban élnie, mint a többi menekültnek. Ezt a témát, a hol megalvadó, hol folyékonnyá váló szent vérének történetét sokáig melengette, miközben tisztában volt a hely római kori jelentőségével. Otthon érzi magát ott, ahová Vergilius jött meghalni és Ciceró Brutusszal megbeszélte Caesar meggyilkolásának államvédelmi értelmét.
„A templom megnyitása előtti napon a szent szobrát körmenetben vitték végig az utcákon.” – írja San Gennaro vérében Márai – „Zászlókat lobogtattak, és este tűzijáték volt a kikötőben. Az érsek elrendelte, hogy minden hívő, aki hét napon át imádkozik az újonnan felszentelt templomban, teljes bűnbocsánatot kapjon. Ezt a jó alkalmat sokan siettek kihasználni.
Különösen az asszonyok. A puha húsú és fehér bőrű, fekete hajú nápolyi asszonyok – nemcsak azok, akiknek időszerű, komoly bűnük volt, hanem a többiek is, akiknek csak a szokásos, mindennapos és általános bűneik voltak – tódultak Santa Lucia templomábal, hogy gyorsan és olcsón kapjanak teljes bűnbocsánatot. (…) Általában a templomokban találkoztak a nápolyi hölgyek, délelőtt, mikor bevásárolni mentek, vagy a varrónőhöz siettek. Cukrászdába nem jártak, mert nem illett. (…) A templomokban, a szentek üvegszekrénye előtt, ilyenkor meggyújtották a villanylámpát, és a hölgyek itt találkoztak barátnőikkel vagy udvarlóikkal. Letérdeltek, sebesen pergő suttogással imádkoztak, s közben halkan pletykáltak. Mindig ugyanarról beszéltek, az életről. A szent oldalt hajtott fejjel nézett le reájuk a szekrényből. (…) A templomok állandóan tele voltak, mert mindenki félt – nagyon régi, több ezer év és több, egymást követő vallás tapasztalatából féltek. Külön féltek a szegénységtől, aztán a betegségtől, s végül a haláltól és a természetfelettitől. (…) A lehetőséget, hogy melyik szenthez mikor érdemes elmenni, melyiktől mit lehet kapni, s milyen áron és feltételek mellett lehet kapni valamit, a nápolyi szegények évezredes tapasztalattal ismerték. Ez a szakismeret nápolyi családokban apáról fiúra szállott. (…) Minthogy a szentek egészen közel voltak Nápolyban az emberekhez – nemcsak a templomok időtől mélybarnára füstölt félhomályában állottak, a mutatványos üvegketrecekben, hanem ott volt arcképük vagy szobruk minden kapu alatt, minden üzlethelyiségben, a hivatalokban is, a péknél, sőt a bordélyokban is, ott volt a szobákban, ahol a leányok fogadták a vendégeket…”
Délután Jáky Judit – Márai testvérének, Katónak az unokája – átadta a család által alapított Márai Sándor-díjat – Csikai Márta szobrász bronzplakettjét – mindazoknak, akik Kassán elősegítették az író életművének megismertetését. Kolár Péternek, a Thália igazgatójának, aki harcol a magyar színház megmaradásáért, Máté László tanárnak az emlékszoba megnyitása körüli tevékenységéért, Sokol Júliának, a Márai Emlékszoba gondnokának. Egy emlékérem jutott dr. Mészáros Tibor irodalomtörténésznek, a Márai-hagyaték feltárásában elért eredményei elismeréséül és dr. Fried Istvánnak, Márai egyik legjobb ismerőjének.
Ezt követően Bács Ferenc érdemes művész beszélt Az én Máraim műsor keretében arról, mi ragadta meg az író gondolataiban. Aránylag későn találkozott vele, de azután úgy megragadta, hogy azóta sem tud tőle szabadulni. Ő játszotta Márait Az emigráns – Minden másképp van c. filmben, mely az író utolsó éveit eleveníti föl. E film készítésének körülményeiről is vallott. Mindenkinek azt ajánlotta, hogy Márait a Füveskönyvön keresztül kell megismerni, majd az Egy polgár vallomásaival és a Kassai őrjárattal kell folytatni. Azután jöhet a többi. Bács Ferenc Kolozsvárott nőtt föl és most szembesült Kassával, mely annyira emlékezteti eszmélésének színhelyére.
Másnap délután koszorúzásra került sor Márai kassai szobránál. A nagyszámú résztvevő legelőször egy néma perccel áldozott a lengyel repülőgép-szerencsétlenség áldozatainak. A főpolgármester mondott beszédet, melyben áttekintve az író életpályáját kiemelte annak jelentőségét, hogy mennyire központi témája volt Kassa. Major Imre tanár három dolgot emelt ki. Azt, hogy kassai és magyar író volt, a halálig tudatosan fejlesztette nyelvtudását. Harmadrészt, európai író volt, azért szólalhat meg más nyelveken is úgy, hogy művei népszerűek. Majd a Márai Emlékszoba tőszomszédságában egy élénk eszmecsere folytatódott az író munkásságáról és szellemi hagyatékáról, melyen aktívan részt vett František Knapík főpolgármester is. A vitát Szaszák György újságíró vezette. Elmondta, a Dómtól nem messzi található egykori antikváriumban vette meg Márai munkáját az Ég és föld címűt, majd az író sógornőjéről beszélt. Zsazsa néni elmondta neki, a Matzner család nem sokra becsülte Márait, hiszen még akkor, amikor Lolát elvette feleségül, csak egy ismeretlen firkász volt, és a dúsgazdag zsidó család nem örült ennek a kapcsolatnak.
A vita során fölmerült, hogy a szerény emlékszobát idővel irodalmi múzeummá kellene fejleszteni, amihez a vitán résztvevő Szerencsés János főkonzul minden támogatást megígért.
Roman Sorger ismételten beszámolt a 2013-as év Máraival kapcsolatos programjairól. Csala Kornélia figyelmeztetett, hogy a város neves szülöttei között illik számon tartanunk Rákos Péter prágai egyetemi tanárt is, aki születésének 85. évfordulója idén lesz. Ő akkor is írt Márairól, amikor ez nem volt kockázatmentes, s így csehországi népszerűségéhez is hozzájárult. Kladek Gábor művészettörténész nehezményezte, hogy a premontrei gimnáziumban, ahol az író tanult, nem újították föl az oktatást, és a tornateremben, ahol egykor Márai tornászott, most kínai étterem működik. Ez az iskola egykor obszervatóriummal is rendelkezett és dokumentumfilmet készít róla, mint majd Márairól is.
A vita résztvevői megtudták, készülnek a Márai-művek szlovák fordításai a Kalligramnál.
Vajon mit szólt volna Márai ahhoz, hogy egy kommunista lap egykori munkatársa vezette a vitát és beszélt hozzá fűződő kapcsolatáról, műveiből megtudhatjuk. Hiszen egykori barátjával, Cs. Szabó Lászlóval is szakított, miután az hazalátogatott leigázott hazájába.
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
További képek a Képgalériában
