Van, hogy bántanak. Van, hogy fáj a szó. Van, akinek nem tetszik a magyar beszéd, sem akkor, ha hallja, sem akkor, ha olvasta. Van, aki büntetni akar érte, vagy éppen „csak” megfélemlíteni, hogy ne ápoljuk azt, ami a legdrágább, ami a miénk: anyanyelvünket. S van, aki félreértelmezi a történteket.
Jó tudni, olvasni és hallani arról, hogy a magyarságnak egy nyelvhatáron fekvő felvidéki kisközségében, nevezetesen a zoboralji Kálazon (vagy Kalászon) van, létezik, működik egy lelkes, múltját meg nem tagadó, kultúráját felvállaló és nyelvét őrző közösség; ha úgy tetszik, egy amatőr színjátszó csoport: az Új Hajtás. Fáj viszont olvasni, hogy ez egyeseket bánt, másokat felháborít, sőt: van, aki – az ügy komolyságát fel nem fogva vagy félremagyarázva – gúnyt űz azokból, akik csak teszik a dolgukat, mert szívügyük népünk, nemzetünk, kultúránk, önazonosságunk megőrzése.
Nem gondolom, hogy ez a mostani történet az elhíresült nyelvtörvény kapcsán arról szólna, hogy milyen színvonalat képviselnek amatőr színészeink, műkedvelő énekeseink, versmondóink, kórusaink, zenészeink – mert bár ez sem lényegtelen, most nem erről van szó. Miért fáj az valakinek, ha egy jogaiban sértett, lelkesedésében talán megtépázott közösséget, egy nagyobb – esetünkben anyaországi – társulat, illetve fesztiválszervező felkarol? Ez szép és nemes gesztus, mondhatni: dicséretre méltó, és minden naivitást félretéve, most talán ne keressünk benne semmi érdeket. Jó lenne elfogadni, hogy ahogy itt, nálunk, úgy odaát is van, akinek fontos létünk, megmaradásunk, nyelvünk és kultúránk.
Az elmúlt napokban egy zoboralji magyar közösségbe kötöttek bele, mert tette a dolgát, ápolta örökségét; holnap talán egy csallóközi, mátyusföldi, gömöri, bodrogközi vagy éppen Ung-vidéki csoport, vagy esetleg egyén élheti meg mindezt, és lehet, hogy nemcsak műkedvelők, hanem hivatásosak is, hiszen erre is volt már példa a mi kis országunkban.
Úgy gondolom, nem riogatni, nem kigúnyolni és bántani kellene azokat, akik tettek és tesznek magyarságunkért és megmaradásunkért határon innen és túl, hanem ellenkezőleg: támogatni őket. Bizonyára egyetlen felvidéki napilapunk újságírójának is jól esne és jól jönne, ha veretes, lelkesítő magyar írásai miatt itt nem publikálhatna, és segítséget kapna – mondjuk – egy anyaországi országos napilap hasábjain. Talán akkor is arra gondolna, hogy ez által degradálta az ottani lapot, vagy pedig hálás lenne a lehetőségért, a testvéri és baráti segítségért?
Azt pedig kifejezetten felesleges sugallni, hogy az ilyen és efféle történetek senkit sem érdekelnek, vagy senkit sem fognak érdekelni. Hiszen nem lehetünk közömbösek. Múltunk, kultúránk, nyelvünk rólunk szól.
Felvidék Ma, Czinke Zsolt
