Akkor, 2007. december 20-án este már lázasan készülődött a két falu apraja-nagyja, de még a környékbeliek is, hiszen a Kalonda és Ipolytarnóc közötti határátkelőhely az 1990-es első szabad önkormányzati választások után szinte azonnal közérdekű témává vált az Ipoly völgyében. A határátkelőhely megnyitásáért folytatott küzdelem az áhított szabadság szimbóluma lett, már csak azért is, mert a hírhedt „hajózható” Ipoly éppen Kalondától lett határfolyó 1920-ban.
Aztán amikor 1996-ban sikerült közös erővel megnyitni a határátkelőt, az ünnepségen elhangzott egy olyan óhaj is, hogy akkor mostantól azon munkálkodjunk, hogy megszűnjön ez az átkelőhely. A kijelentés nagy derültséget keltett, pedig a megfogalmazója nagyon is komolyan gondolta.
Azon a napon, 2007. december 20-án is hideg volt, de a két hatalmas tábortűz, na meg a finom forralt bor olyan meleget adott, hogy amikor eljött az éjfél, a lelkeket a határtalan öröm mindent elárasztó melege járta át. És akkor megtörtént a csoda! Számunkra, határon túli magyarok számára, az Európai Unió egyik (vagy egyetlen?) legnagyobb ajándéka volt az a nap.
Ma pedig, tíz évvel a csoda után, éjfélkor a határon nem fog történni semmi. Az emberek megszokták a jót, talán már el is felejtették, hogy mennyi küzdelem és összefogás kellett egy kistérség nagy csodájához.
Ma éjjel csak egyvalaki fogja magányosan a tüzet rakni, de ő is a jobb sorsra váró vámház épületének kazánjában, hogy ne fagyjon be a fűtési rendszer, abban a reményben, hogy egyszer ez a szimbolikus épület a kistérség rohamosan fogyó magyarságát fogja szolgálni, mert errefelé bizony hideg szelek fújnak…