Van valami különösen szomorú abban, amikor egy közösségnek a saját otthona nevét kell mentegetnie. Amikor egy szó, amely generációk emlékezetét, családi történeteit, templomait, temetőit, várait és mindennapjait hordozza, egyszerre politikai támadások célpontjává válik. A „Felvidék” ma sokak számára már nem csupán földrajzi vagy történelmi fogalom, hanem identitás. És talán éppen ez zavar egyeseket…
Az elmúlt időszakban ismét előkerült a jól ismert „magyarkártya”. Mintha időnként egyes szlovák politikusok, közéleti szereplők és magukat „világmegváltó”-nak hitt mozgalmak nem tudnának létezni nélküle. Elég egy szó, egy történelmi utalás, egy könyvcím vagy egy beszéd, és máris megindul a felháborodás.
Nemrég a szlovák parlament alelnöke, Andrej Danko sérelmezte, hogy a magyar miniszterelnök-jelölt beszédeiben gyakorta használja a „Felvidék” kifejezést, mondván: ez sérti a szlovák államiságot. Egy másik ügyben pedig Orosz Örs került célkeresztbe egy történelmi enciklopédia miatt, amelynek címében szerepelt a „Felvidék” szó. Mintha maga a szó vált volna gyanússá. Pedig nekünk ez nem politikai provokáció. Nekünk ez az otthonunk.
A felvidéki magyar ember nem azért kel fel reggel, hogy bárkit sértegessen. Nem azért indul munkába, hogy államhatárokat kérdőjelezzen meg. Nem akar többet, nem kér külön elbánást, nem követel kiváltságokat. Dolgozik, adót fizet, gyermeket nevel, próbál boldogulni ugyanabban az országban, ugyanazokkal a gondokkal, mint bárki más. És közben szeretné megőrizni azt, amit az ősei hagytak rá: a nyelvét, a kultúráját, az emlékezetét.
A „Felvidék” szó ezért számunkra nem támadás. Hanem kötődés. Különösen fájó ezért látni, hogy egyesek milyen könnyedén szítanak feszültséget körülötte. A közösségi médiában és a kommentmezőkben ilyenkor pillanatok alatt elszabadulnak az indulatok. Újra előkerülnek a régi reflexek, a sértegetések, a kollektív gyanúsítgatás. Mintha visszacsöppennénk a kilencvenes évekbe, a Mečiar-korszak idejére, amikor a magyar közösség sokszor politikai ellenségképként szolgált. Pedig eltelt több mint három évtized. Európai Unióról, együttélésről, közös jövőről beszélünk. Legalábbis elvileg.
Pillanatkép Lőcse történelmi belvárosából (Fotó: Bartalos Nikolas/Felvidék.ma)
Közben pedig az államnak bőven lenne olyan problémája, amellyel valóban foglalkozni kellene. Romokban az egészségügy. Orvos- és nővérhiány sújtja az országot, a betegek hónapokat várnak a vizsgálatokra, a rendszer pedig egyre nehezebben tartja magát a felszínen. Nemzetközi összehasonlításokban Szlovákia rendre Európa sereghajtói között szerepel az egészségügyi ellátás minőségét illetően. Az oktatásügyben sem jobb a helyzet: bizonytalan reformok, bezárásra ítélt kisiskolák, stb. Szülők és pedagógusok aggódnak a jövő miatt, miközben a politikai tér egy része még mindig identitási hisztériákból próbál tőkét kovácsolni.
Fel kellene végre tenni az őszinte kérdést: valóban a „Felvidék” szó jelenti ma az ország egyik legnagyobb problémáját?
Mert miközben politikusok és tudálékos mozgalmak a szavakon háborognak, emberek ezrei próbálnak egyszerűen csak békében élni. Magyarul beszélni a boltban. Magyar iskolába íratni a gyermekeiket. Megünnepelni a saját hagyományaikat anélkül, hogy ezért magyarázkodniuk kellene.
A legszomorúbb talán mégis az, hogy sokszor éppen azok beszélnek történelemhamisításról, akik maguk sem bánnak kesztyűs kézzel a történelemmel. Gyakran járom a felvidéki várakat, múzeumokat, történelmi helyszíneket. Büszkén, mert mindez a mi örökségünk is. Ám nem egyszer tapasztaltam már, hogy magyar történelmi személyiségeket következetesen szlovákként mutatnak be, neveiket eltorzítják, szerepüket átértelmezik. A szlovák mellett angol és német nyelvű ismertető a legtöbb helyütt van, magyar azonban nincs. Mintha a több évszázados magyar jelenlét kényelmetlen tényező lenne, amelyet legszívesebben lehalkítanának.
És ilyenkor mindig arra gondolok: milyen hatással van ez a gyerekekre? Mit tanul ebből egy fiatal? Hogy a múltunk vállalhatatlan? Hogy az identitásunk csak addig elfogadható, amíg csendben marad?
Pedig a történelem nem attól lesz közös, hogy letagadjuk egymásét. Hanem attól, hogy képesek vagyunk elfogadni: ezen a földön több nemzet emlékezete él együtt.
Pillanatkép Bártfa történelmi belvárosáról (Fotó: Bartalos Nikolas/Felvidék.ma)
A felvidéki magyar ember nem akar konfliktust. Nem akar ellenségképpé válni. Egyszerűen csak szeretné kimondani azt a szót, amelyet a nagyszülei is használtak, amely ott él az irodalmunkban, dalainkban, történeteinkben: Felvidék.
És ha egy ország „stabilitását” valóban ez a szó „veszélyezteti”, akkor ott talán nem a szóval van a legnagyobb probléma…
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
