A Magyar Hírlap május 27-i számában Bíró Zoltán Fico úr háborog úr írása olvasható.
Fico Róbert háborog Pozsonyban. Háborog, mert élni akarnak a magyarok, még Szlovákiában is – magyarként. Háborog, mert a magyaroknak nem tetszik az új szlovák nyelvtörvény, szeretnék inkább a saját anyanyelvüket használni. Háborog, mert Budapesten az új Országgyűlés és a hamarosan felálló új kormány vissza akarja adni a magyar állampolgárságot a tria¬noni döntések miatt utódállamokba szakadt magyaroknak.
Fico úr Szlovákia miniszterelnöke, és most választások lesznek Szlovákiában, ő pedig győzni szeretne. Úgy véli, hogy Szlovákiában egy választáson győzni csak a magyarok rovására, a magyarok ellen felhergelt szlovákok szavazataival lehet. Most éppen azért háborog főképpen, mert a magyarok nemcsak visszakaphatják azt, amitől őket jogtalanul, erőszakosan megfosztották, de a megcsonkított Magyarország új kormánya és kormányfőjelöltje még csak tárgyalni sem akar vele erről a kérdésről. Fico úr ugyanis most egyszerre nagyon tárgyalni szeretne, miután messzemenően felháborodott a magyarok szándékán, és szlovák „nemzetbiztonsági” fenyegetettséget érez. Ezért aztán ő maga fenyegetőzik, de érzi alighanem maga is, hogy fenyegetőzéseivel túlságosan messzire ment. Nehéz lesz megmagyarázni kisded államában szlovák honfitársainak, hogy e fenyegetőzések hiábavalók voltak, s hogy otthon nyerni akart, s közben Európában vesztett. Mert ennek a szlovák politikának ebben a kérdésben a még megmaradt európai normák szerint veszítenie kell. Érdekes: fel sem merül Fico úr gondolatvilágában, hogy miként is született a szlovák állam, és miből lett Szlovákia – és mikor. Fel sem merül benne a kérdés: vajon 1920-ban, a trianoni békediktátumok alkalmával megkérdezte-e valaki, hogy az ezeréves magyar állam területétől elszakított Felvidéken vagy Felső-Magyarországon élő magyarok hol akarnak élni. Fico úr most konzultációt követelne, de az eszébe sem ötlik, hogy a Csehszlovák utódállam konzultált-e akkor Magyarország vezetőivel. Mintha az is kiesett volna az emlékezetéből, hogy amikor – alig több, mint egy évtizede – a szlovák állam megszületett, a csehektől önállósulva, és nyakába szakadt a felvidéki (ma dél-szlovákiai) magyarság „gondja”, akkor zörgettek-e Magyarország kapuján konzultációért a felelős szlovák politikusok, hogy megtárgyalják békésen és ésszerűen a kisebbségi helyzetben náluk élő magyarok jogait és jövőjét.
Amikor kiötlötték az otromba szlovák nyelvtörvényt, és elhatározták, hogy azt meg is valósítják a magyarok ellenében, akkor jöttek-e konzultálni Magyarországra? És amikor az előző szocialista magyar miniszterelnökkel fegyveres gépkocsikonvoj kíséretében átjöttek a határon, tárgyaltak-e érdemben bármiről is, és volt-e szándékuk egyáltalán konzultálni? Arról most nem is szólva, hogy meggondolták-e, mit tesznek, amikor a magyar államfőt nem engedték át a határon, immáron azon a határon, amely az Európai Unióban „átjárható”.
Fico úr háborog, és közben nem érzékeli, hogy hol húzódik az a határ, ameddig elmehet magyarellenes rosszkedvében anélkül, hogy ifjú szlovák államát is csúfosan lejáratná nemcsak előttünk, hanem az egész európai közvélemény előtt. Lehet, hogy a szlovák miniszterelnök nem örül az állítólag gyakran ittasan hőbörgő, magát nagy magyarfalónak játszó koalíciós partnerének, Slota úrnak, de az biztos, hogy azonos nyomvonalon haladnak egyre mélyebbre a lejtőn. A magyar miniszterelnöknek ezekkel az emberekkel semmi dolga, különösen nem az ő választási kampányuk idején.
Ezeknek az uraknak van Benes-dekrétumuk, nyelvtörvényük, háboroghatnak azért, hogy szerintünk (és mindenki más szerint is) létezik a Kárpát-medence, és álmodhatnak maguknak sok ezer éves múltat, de államférfiúi képességeket az ő észjárásukkal és magatartásukkal még álmodni is nehezen tudhatnak. A magyar állam nem lehet tekintettel sem képzelgéseikre, sem háborgásaikra, sem pedig „nemzetbiztonsági” hisztériájukra. A magyar államnak a becsülete és önbecsülése is megköveteli, hogy haladéktalanul lépjen – sok évtizedes meghunyászkodás és halogatás után – az elszakított területeken élő magyarság állampolgársága dolgában. „Itt az idő”, függetlenül attól, hogy a szomszédos országban most éppen választásokra készülődnek.
A magyarság ügyében eddig mindig volt valamilyen mondvacsinált ok a halogatásra, a nem cselekvésre, a döntésképtelenség magyarázatára. Volt-e ebből valaha is haszna a magyarságnak? Lett-e ettől könnyebb a magyarok sorsa a Kárpát-medencében? Soha. Ezzel szemben kiszolgáltatottságunk e térségben az eddigi kormányok alatt semmit sem csökkent. Az „alapszerződések” részünkről csak a lemondás szerződései voltak, és csak tehetetlenségünk dokumentumai. Most végre valóban itt az idő a cselekvésre, van új magyar kormányzat, van akarat, belátás és elszántság, és nekünk ideje felfelé haladnunk a mélyből.
Felvidék Ma, Magyar Hírlap