Minden magyar ember tudja, hogy október hatodika nemzeti gyásznap. Százhatvankilenc esztendeje ezen a napon végezték ki a tizenhárom aradi vértanút, Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt és még egy embert, a méltatlanul elfeledett kóspallagi Fekete Imre gerilla tizedest. Az örök nyugodalom mégsem adatott meg számukra, hiszen földi nyughelyeik, mementóik az elmúlt évszázad folyamán nacionalista támadások sorát szenvedte és – sajnos – szenvedi el jelenünkben is.
A turini remete, Kossuth Lajos nem tudott jelen lenni azon az aradi ünnepélyen, amelyen a vértanúk emlékét hirdető Szabadság-szobrot avatták fel, de élve a kor egyik technikai vívmányával, fonográflemezekre vették fel Kossuth apánk „izenetét”.
Az „ördöngős masina” segítségével rögzített felvétel azonban nem hangzott el az ünnepélyen, hivatását mégis betöltötte, ugyanis rengeteg ember hallhatta azt a későbbiek folyamán. Mára sajnos már csak egy henger maradt meg a háromból, de a háttérzajok ellenére is kísérteties a hatása, hiszen a magyar történelem legendás alakja szól hozzánk és hallhatjuk, amint megilletődve, mély hangon mondja el beszéde végét: „A világ bírája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a honszabadság Istenének áldásaival az örökkévalóságon keresztül; engem, ki nem borulhatok le a magyar Golgota porába, engem október 6-a térdeimre borulva fog hontalanságom remetelakában látni, amint az engem kitagadott Haza felé nyújtva agg karjaimat, a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, s a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtanak; s buzgó imával kérem a magyarok Istenét, hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairól a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Ámen!”
Arad városa már a kiegyezés esztendejében szoborbizottságot hozott létre, hogy az aradi vértanúk emlékét méltó módon megörökíthessék. Aztán évtizedek teltek el és az eredetileg felkért művész, Huszár Adolf halála után Zala György kapott megbízást, hogy elkészítse a szoborkompozíciót. Az aradi Szabadság téren 1890. október 6-án, hatalmas tömeg jelenlétében avatták fel az alkotást. Hungária asszonyalakját négy szobor vette körül, az Ébredő Szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség és a Haldokló Harcos, míg a talapzaton a vértanúk domborművei kaptak helyet.
Amikor a Nagy Háború után a „győztes” Románia ölébe hullott Erdély, a Partium, a Bánság keleti része és Máramaros, a magyar köztéri szobor sorsa is borúsra fordult. A bevonuló román csapatok le akarták dönteni a Szabadság-szobrot, aztán 1923-ban bedeszkázták, végül 1925-ben a román kormány rendeletére elbontották és a szobrokat több helyütt is őrizték. Amikor 1944. szeptember 13-án a magyar 3. hadsereg bevonult Aradra – amely a második bécsi döntés értelmében Románia része maradt – a „magyar világ” rövidsége miatt szóba sem kerülhetett az emlékmű visszaállítása. Az alkotások ismét évtizedekig kallódtak, majd 1999. október 6-án kétoldalú kormánymegállapodás született arról, hogy az aradi minorita rendház udvarába kerülnek a szobrok, s megkezdik azok restaurálását. Aztán 2004-ben a Năstase-kormány kegyet gyakorolt, s hozzájárult, hogy a román-magyar megbékélés szimbólumaként ismét felállítsák Aradon Zala György alkotását. Persze, nem az eredeti helyére került vissza, hanem a Tűzoltó térre, az úgynevezett Megbékélés parkjába, ahol azzal szemben – paradox módon – Avram Iancu és móc fegyveres martalócainak diadalkapuja áll. Az ünnepélyes avatásra 2004. április 25-én került sor, de azóta többször megrongálták vagy éppenséggel piros, sárga és kék festékekkel kenték össze a vértanúk emlékművét, melyet a város román polgármestere elítélt, de cinikusan megjegyezte, hogy a vandalizmuson túl tűrhetetlen a román nemzeti színek(!) meggyalázása.
A vértanúk közül tizenegyen Aradon nyugszanak, Kiss Ernő a délvidéki Németeleméren, míg Dessewffy Arisztid a felvidéki Margonyán. A páratlan hősiességű Dessewffy örök álma sem volt háborítatlan, korábban szlovák egyének azzal szórakoztak, hogy az erdei kriptát feltörték és az ott lévő csontokat több ízben szétszórták. A családi sírboltot végül 2014-ben újították fel a magyar állam hathatós anyagi támogatásával.
Itthon a 2015. évi migrációs invázió keltette belpolitikai polémiát meglovagolva egyes balliberális körök azzal borzolták fel a kedélyeket, hogy a Facebookon az aradi tizenhárom csoportképét tették közzé olyan megjegyzéssel, miszerint azok jó része nem is volt magyar, hanem „bevándorló”. Eme hasonlat azonban nem csak profán, de kegyeletsértő is rájuk nézve, hiszen való igaz, közülük Dessewffy Arisztid, Nagysándor József, Török Ignác, Vécsey Károly gróf volt magyar, Aulich Lajos, Láhner György, Schweidel József német, Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmény gyökerű, Poeltenberg Ernő lovag osztrák, gróf Leiningen-Westerburg Károly birodalmi német, Knezić Károly horvát, míg Damjanich János szerb származású. Azonban az 1848/1849-es szabadságharc során mindannyian a honvédseregben szolgáltak, valós vagy választott hazájukért küzdöttek, s bár Világos után módjukban állt külhonba szökni, ezzel mégsem éltek, mert lelkiismeretük tiszta volt. Ennek tudatában álltak a kivégzőosztag és a hóhér elé 1849. október hatodika kora reggelén, vértanúhaláluk valamennyiüket a magyar nemzet legnagyobbjainak sorába emelte.
Az idei évfordulón gondoljunk a fentiekre is, s vessünk számot azzal, ha ilyenek a hazai és szomszédos országbeli „barátaink”, akkor ellenségre már nincs szükségünk.