(Fényképgalériával) Heizer Antal magyar nagykövet pozsonyi rezidenciáján december 1-jén köszöntötte a szlovákiai magyar írótársadalom nagy „öregjeit”.
A fogadást Dobos László, Duba Gyula, Fónod Zoltán, Szeberényi Zoltán, Tóth Elemér és Zirig Árpád tiszteletére adta a Magyar Köztársaság szlovákiai nagykövete. Meghívást kapott még néhány további jubiláns, akiket távollétükben köszöntöttek: Tőzsér Árpád, Révész Bertalan, Lehoczky Viesler Teréz, Kövesdi János.
A havazásban meseszerű környezetté vált a nagykövetség rezidenciája és környéke, de a közlekedést nagyon megnehezítette a havazás. A nagykövetség munkatársainak szervező munkájának szól az elismerés, hogy az utazás viszontagságai ellenére mintegy félszáz közéleti személyiség, az ünnepeltek hozzátartozói és barátai, a sajtó képviselői rendben megérkeztek az ünnepségre.
Az alábbiakban közöljük a jubiláló szlovákiai magyar személyiségek munkásságát értékelő összefoglalókat, azokat a köszöntőket, amelyekkel Haraszti Mária és Csanaky Eleonóra méltatta az ünnepelteket:
Nehéz elfogultság és meghatottság nélkül köszönteni mai ünnepeltjeinket. A közelmúlt történelmét ismerve mindannyian jól tudjuk, milyen emberpróbáló korban élték legtermékenyebb, fiatal éveiket Önök mindannyian, akik ma itt vannak. Oly korban, amikor a változásokat felfogni, talpon maradni is művészetnek számított, nem még alkotni! Köszönjük, hogy mégis felvették a harcot a lehetetlennek tűnővel, hogy felvállalták a munkával járó tévedés kockázatát is és leírták mindazt, amit az adott korban igaznak hittek – s Önök kerültek ki győztesen!
Haraszti Mária a következő gondolatokkal köszöntötte a jelenlevőket:
Kedves Ünnepeltek! Engedtessék meg ideidéznem apámat, Haraszti Gyulát, aki talán szintén ott állhatna m valamely ünnepélyen, ha a kor, amelyben dolgozni, élni kényszerült, föl nem őrli. Önöket, akiket ma itt köszöntünk, a történelem viharai ugyancsak megtépázták, de állták a sarat és állják mindmáig. Azon gondolkodtam: mily nagyszerű krisztusi korunkra létrehozni egy merész, formabontó, meglepő, újszerű életművet, aztán elvérezni valamely csatában, hősként és példaképként megmaradva az eljövendő generációk emlékezetében, mint Petőfi. Vagy szobrot kapni valamely város főterén másfél könyvnyi “életmű” után, meg díjat elnevezni valamely korán elhunyt ígéretes, de soha ki nem bontakozott tehetségről… és megmaradni az időben tisztán és sérthetetlenül… Melyik út vezet a Parnasszusra? …ugyanakkor másik fiatal alkotónkat kitörölni az írótársaság tagjai közül… és ez már a XXI. század, állítólag egy új kor hajnala, a toleranciáé és a szabad szellemiségé. De nem: író, értelmiségi nem hiheti, hogy az emberi természet az örökösen változó világgal együtt alapjaiban megváltoztatható… Göröngyösebb és nehezebb évtizedeken át tartani a lépést új és még újabb irodalmi áramlatokkal, küszködni a kor korlátaival, a kortársak és az egyre fiatalabb nemzedékek értetlenségével, gáncsoskodásával. Fél évszázadnyi alkotó tevékenység során örökösen megújulni hatalmas erőfeszítést, kitartást igénylő, embert próbáló feladat. Az év során elhangzott, megjelent méltatásokhoz mi tehető még hozzá? Csak a szeretet és a köszönet szavai. Ne várjanak tőlem nagy szavakat – a nagy, súlyos szavakat és gondolatokat leírták már műveikben ünnepeltjeink.
Dobos László
A hajdani Kassa—Arad—Kolozsvár kulturális háromszögéből, a bodrogközi Királyhelmecről vágott neki 15 évesen a mesebeli legkisebb fiúk bátorságával a tanítóképzőnek, hogy egyszer majd övéi hasznára lehessen. A sors végül nagyobb ívű pályát szánt neki.
A háború után arra kényszerült, hogy az ismét délre tolt államhatáron szökve járjon át választott alma máterébe, Sárospatakra, hogy tanulmányait befejezhesse. Ám ez idő alatt a hatalom bitorlói a szlovákiai magyarságot megfosztották jogaitól, értelmiségétől, a nemzet gerincét és összetartó erejét képező parasztságának egy részétől. Anyától, testvértől megfosztott nemzetrészünk árva gyerekként leledzett az új köztársaságban…
Már pedig lehajtott fejjel nem lehet élni, s a fiatalok sorsa az élet! Dobos László mérlegel és elindul: ezúttal Pozsony felé. A Pedagógiai Főiskolán tanári oklevelet szerez, majd ott marad tanársegédnek. Közben szervezkedik, főiskolai scriptumot, irodalomelméleti tankönyvet ír, irodalmi folyóiratot indít és szerkeszt, regényt ír, politizál. Teszi ezt, mert tudja: ha a háborút sikerült túlélni, akkor a másik halál, a szellem halála sem következhet be.
Végigtekintve elvégzett munkáján, látnunk kell, sokszor milyen hajszálvékony jégen egyensúlyozott, hogy engedményeket szerezzen közösségünknek. Az 50-es évek eleji lelkesedés, az 56 utáni megtorpanás és lassú feleszmélés után a 60-es évek vége azt sejteti: eljött az idő, hogy helyet követeljünk magunknak a jog asztalánál. Dobos László ismét lép: elvállalja a Csemadok KB elnöki posztját, majd a Szlovák Szocialista Köztársaság tárca nélküli minisztere lesz, mert komolyan hisz a változás és változtatás lehetőségében… 1969-ben ő az egyik kezdeményezője a nemzetiségi kérdés megoldását szorgalmazó beadványnak. Ennek következménye, hogy a konszolidáció éveiben aztán húsz évre törlik őt a megbízható elemek sorából. Ekkorra azonban már irodalmi, politikai és kulturális munkájának köszönhetően országszerte olyannyira ismert a neve, hogy törölhették ugyan a funkcióra érdemesek soraiból, de létét, ténykedését meg nem történtté tenni már nem lehetett. Sorra írja regényeit, melyeknek köszönhetően a szlovákiai magyar prózairodalom élvonalában kerül.
Közéleti kirekesztettségét megsínyli ő is, családja is, de az 1989 utáni nagy visszatérés részben kárpótolhatja az elvesztegetett évtizedekért. Dobos László még elég energiát érez magában, hogy vállalja a Magyarok Világszövetsége társelnöki posztját, hogy az Együttélés Politikai Mozgalom Központi Ügyvivői Testületének tagja és a szlovák parlament képviselője tagja legyen, emellett a Szlovákiai Magyar Írók Tagozatának vezetői, a Csemadok KB alelnöki is az ő vállán van, miközben a Madách Kiadó igazgatójaként a kiadót igazgatja.
Dobos László pályafutását elemezve rá kell döbbenjünk, hogy egy magyar író még napjainkban sem élhet csupán az irodalomnak, gondolkodó emberként a közélet terheit is fel kell vállalnia. Befejezésül regénycímeit összefoglalva hadd jegyezzem meg: Engedelmével, a Gondok könyve gyakran elgondolkodtat, hogy számunkra mindig Messze voltak a csillagok és sorsunk Földönfutókként, Egy szál ingben, Sodrásban élni, de bízhatunk, hogy a Teremtő küzdelem meghozza eredményét: elolvad a Hólepedő s az új tavaszban a Kis viking tudásszomjával felvértezve erőnk lesz a megújulásra!
Kedves László: Rólad írták, hogy „Annak a nemzedéknek vagy a tagja, amely még tudta: vagy együtt maradunk meg, vagy külön-külön múlunk, tűnünk el az időben…” Már a mi generációnk is tudja, hogy „Félszárnyú angyalok vagyunk mindannyian; ezért csak akkor tudunk repülni, ha a másikat átöleljük.”, így azt remélem, a józan ész az együtt magmaradás mellett voksol. Engedd meg, hogy nagy-nagy szeretettel köszönjük mindazt, amit letettél közösségünk asztalára!
Isten éltessen, László!
(Csanaky Eleonóra)
Duba Gyula
Szerkesztő, író életrajza – mint írják róla – kulcsot jelent szinte valamennyi művének megértéséhez. Vallomásos hajlamú író, döntő élményeit gyermek- és kamaszkorában, falun szerezte. Írói pályáját humoreszkekkel és szatírákkal kezdte, az összmagyar humorisztikus és szatirikus irodalomnak is a második világháború utáni jelesei közé tartozik, irodalmi paródiái pedig a műfaj legjavát képviselik. De ha novelláit nézzük, azok közül is jó néhány az 1945 utáni magyar novella antológiadarabja. Regényei, a Szabadesés, a Macska fél az üvegtől, a Sólyomvadászat, illetve a Téli áradás egyfelől, az Ívnak a csukák, az Örvénylő idő, az Aszály és az Álmodtak tengert másfelől – a felvidéki magyar paraszt-, illetve értelmiségi sors változatos eszközöket mozgósító lenyomatai, a szlovákiai magyar önismeret és önbecsülés kapaszkodói. S azok irodalmi kritikái és esszéi is. Szülőfalujáról, Hontfüzesgyarmatról írt írói szociográfiája az 1970-es évek elejéről, a Vajúdó parasztvilág, mely a műfaj legjobb hagyományait folytatta és teremtette újjá, mára már a maguk nemében klasszicizálódott értékek közé tartozik, s ott a helye az irodalmi szociográfiának a huszadik század második felében született csúcsteljesítményei között. Duba Gyula immár több mint fél évszázados írói működése alatt számos emberi (nemcsak kisebbségi) tapasztalatnak és létélménynek tudott – összmagyar viszonylatban is – hiteles és mérvadó (nem egyszer egyik első) megfogalmazója lenni. Duba Gyula írói-emberi világának kulcsát egy, az addigi életútjára is visszatekintő nyilatkozatának egyik passzusa adja meg: „Nekem mindig kételyek között kellett cselekednem…” E nélkül a következetes és követendő alkotó kétely nélkül életművében is kevesebb lenne az érték s a megvalósult, kétségbevonhatatlan eredmény. Munkásságát – mind a volt Csehszlovákiában, mind a mai, rendszerváltás utáni Szlovákiában, mind pedig Magyarországon eddig is számos díjjal, kitüntetéssel jutalmazták. Sok szeretettel kívánunk Duba Gyulának további erőt, egészséget, kitartást, és várjuk születőben lévő újabb műveit.
(Haraszti Mária)
Fónod Zoltán
Hiába születnek remekművek, ha nincs, aki láttassa azokat! Az érték és az ocsú közti különbséget sok esetben azonban csak a szakavatott szem tudja megkülönböztetni. Most megkérdezhetjük, mi tesz egy szemet szakavatottá? Én azt hiszem, az érzék, az értéktisztelet, az áttekintés, a műveltség, a képzett elme az alapvető feltételek közé tartoznak. Nos, mindezekkel az adottságokkal rendelkezik ünnepeltünk, Fónod Zoltán, az irodalomtörténész, az irodalomkritikus, az író avagy ahogy ő saját magát szerényen nevezni szokta: az újságíró, de aki sokak számára sokkal több ennél, ő a: Tanár Úr.
Fónod Zoltán élete arról szól, hogy láttasson, hogy kidolgozza a szlovákiai magyar irodalom szellemi stratégiáját és felmutassa a létrejött értékeket. Pályája vasakarattal, hangyaszorgalommal kiépített útvonal, melyről a kényszerkitérők hatására sem tért le soha. Útja: a megszületett művek pallérozása és nagy ívű irodalmi összegzések megírása. Szigorúan, kompromisszumok nélkül szelektál. Az elsők közé tartozik, akik felismerték a Fábry-örökség fontosságát, s forráskutatásokra támaszkodva feldolgozta és értékelte a Fábry-életművet. A tizenkét kötetes Fábry Zoltán összegyűjtött írásait 1998-ban a Szétszóródás után című kötet követi, amelyben Fónod Zoltán a Fábry körül kialakult irodalmi-kulturális csatározásokra reagál.
Kritikai, közírói és irodalomtörténeti munkásságának legjelentősebb eredményei a Vallató idő és az azt követő Körvonalak című köteteiben jelennek meg, de hasonlóan fajsúlyosak a Tegnapi önismeret, a Kőtábláink, a Szétszóródás után, a Közelkép, a Számvetés, a Repedések a siratófalon, a Szellemőrjárat illetve a Vonzásterek című kötetei is. Az irodalomtörténet szempontjából kétségkívül a két háború közötti csehszlovákiai magyar irodalmat ismertető Üzenet című monográfiája váltotta ki a legnagyobb visszhangot, de ne feledkezzünk meg az olyan munkájáról sem, mint az A csehszlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995, melyet főszerkesztőként jegyez, vagy a szintén napi jelenlétet és odafigyelést igénylő Irodalmi Szemléről, melynek évtizedeken át egy személyben főszerkesztője és szerkesztője.
A mai nap azonban nem a művek felvonultatásának a napja, hanem az ünnepé. Ünnep, hogy van kit és van miért ünnepelnünk, ezért befejezésül hadd idézzem Pomogáts Béla Fónod Zoltánról írt sorait: „ a legjellegzetesebb pillanatokat igyekszik fölmutatni, azokat, amelyek építőköveivé válhattak a jövőnknek, akár úgy is, hogy csak a »magyarnak lenni, magyarnak maradni« kikerülhetetlen parancsát követték… Nem volt könnyű az emberi bátorság jegyeit felmutatni egy olyan korban, amikor a hivatás kockázatát naponta éreztük. Csak utólagos vigasz lehet a remény: tettünk valamit azért, hogy a lehetetlenen túl is keressük az »ember szépbe szőtt hitét«.”
(Csanaky Eleonóra)
Szeberényi Zoltán
Szeberényi Zoltán, a jeles hazai irodalomtörténész, kritikus, tanár, vagy ahogyan ő magát legszívesebben jellemzi – irodalompedagógus idén augusztusban töltötte be 80. életévét. A főiskolán 20. századi magyar irodalmat, valamint gyermek- és ifjúsági irodalmat adott elő. Főként a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom kutatója. „Írtam nyolc-kilenc tanulmányt a szlovákiai magyar irodalomról, összeállítottam négy-öt antológiát, valamint megírtam vagy húsz tankönyvet” – vallotta nemrég egy Múzeumi Szalonbeli beszélgetésen. Nagyszabású vállalkozása az 1945 utáni hazai magyar irodalom alkotóiról írt kétkötetes munkája – Magyar irodalom Szlovákiában (1945–1999) –, amely portréesszékben mutatja be a szerzőket. Szeberényi Zoltán gyerekként élte meg a II. világháborút, 15 éves volt, amikor következett a „nagy pokoljárás”, a hontalanság évei, és 18 évesen „belecsöppent” a szocializmusba. Büszke lehet arra – mint mesélte –, hogy egy olyan generáció tagja, amely bizonyított a világban, hiszen a Holdra elsőként eljutott Apollo 11 legénységének tagjai is 1930-as születésűek, akárcsak ő. Mesélt gyerekkoráról, arról, hogy Komárom és környéke mit jelentett számára gyerekként, a tanulóéveiről, arról, hogy szívesen járt a polgári elemi iskolába, ahol kiváló tanítói voltak. A továbbtanulása azonban gondot jelentett, mert megszűntek a magyar iskolák, édesanyja pedig nem engedte, hogy sok nemzedéktársához hasonlóan átszökjön Magyarországra. Így kitanulta édesapja mesterségét – szűcs lett. „Életemet a tervszerű véletlenek irányították, ami pompás paradoxon” – jegyezte meg Szeberényi Zoltán. Merthogy véletlen volt, hogy szűcsmesterként megtudta, esti iskolát indítanak a dolgozók számára – így került a komáromi hajógyárba. Majd amikor egyik munkatársnője bejelentette, hogy az akkor nyíló pozsonyi pedagógiai főiskolára készül, nem sokat tétovázott, ő is belevágott. Munkás káderként felvették. Szerencsére, mert nagy kár lett volna, ha egy ilyen ízig-vérig tanáregyéniséget elveszít a hazai magyar felsőoktatás. Nemzedékének tagjai közül sokaknak autodidakta módon kellett megszerezniük a hivatásukhoz elengedhetetlen tudást – sok esetben a főiskolai tanárok is „kezdők” voltak, és csak keveseknek adatott meg, hogy színvonalas, nagy múltú iskolában kapják meg az elengedhetetlen alapokat, de „az akarat, hogy legyen belőlünk valami, hajtott bennünket, és fölfejlődtünk”. Eleinte egyáltalán nem gondolt arra, hogy a tanításon kívül a kutatómunkába is belevág, ezért is történt úgy, hogy szerinte elég későn, harmincévesen jelent meg az első publikációja. A sokat emlegetett tervszerű véletlen azonban ebben az esetben is működésbe lépett, s ennek köszönhetően Szeberényi Zoltán a hazai magyar irodalom avatott kutatója lett. (Mint Tőzsér Árpád írta róla A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995 című kötetben: „A szlovákiai magyar irodalom teljességéről ebben a pillanatban valószínűleg ő tudja a legtöbbet…”) Elsősorban azonban azt szerette volna, ha az emberek minél többet olvasnak, így a kutatómunka helyett sokszor az irodalom népszerűsítésére szánta inkább az idejét. Kritikusnak lenni nem könnyű mesterség, mert nehéz olyan szerzők műveit bírálni, akikhez ismeretség, barátság köti az embert. Valóban nem könnyű, de reméljük, hogy alkotó erejét és tudását tovább hasznosítja mindannyiunk ismereteinek gyarapítására.
(Haraszti Mária)
Tóth Elemér
„Gyermek. Sohase fogom megérteni, hogy ezt a jelzőt nem olyan kivételes esetekben adják, mint az Aranygyapjas Rendet. A gyermek az elevenség, az öröm, a bilincsbe nem vert hit, az igazán igaz Isten.” – írta egyik esszéjében Ady, és ebben a két mondatban benne van minden! A 20. század során a magyar írók, költők gyakorta érezték: a harangok elhallgattak, szabadon szólni nem lehet! De írni kell, szólni kell, közölni kell! Mit tettek hát költőink, íróink? A gyermekirodalom felé fordultak! Talán ennek a sarokba szorítottságnak köszönhető az erőteljes 20. századi magyar gyermekirodalom, s benne az ugyancsak színvonalas, értékes szlovákiai magyar gyermekirodalom, melynek egyik meghatározó egyénisége Tóth Elemér.
Tóth Elemér Tompa Mihály falujából, Hanváról érkezett Pozsonyba, hogy újságíróként a magyar közélet részese legyen. A költő, a szépíró azonban korán kibukik belőle. Első versei az Új Ifjúságban, további versei, elbeszélései, meséi, cikkei, tudósításai, riportjai, színi- és irodalmi kritikái a Hétben, Irodalmi Szemlében, Szabad Földművesben, Kis Építőben, Dolgozó Nőben, Nőben, Vasárnapi Új Szóban, Tábortűzben jelentek meg, ahol szerkesztőként, riporterként később főszerkesztőként is dolgozott.
1965-ben már önálló kötettel jelentkezik, A halak a mélyben úsznak címmel, amelyet a Ketten (1966) és a Kérgek (1969) verseskötetek követnek. Életműve közt tallózva nem kerülheti el a figyelmünket az a 40 könyvcím, amely Tóth Elemér nevéhez köthető. Ennek kétharmada fordítás szlovák és cseh nyelvből, a többi önálló kötet. Versei megformálásakor tisztaságra, egyszerűségre törekedett, de ezzel a célkitűzésével igazán a gyermekirodalom művelése terén arat sikert. Anyanyelvünk dallama, játékossága, titokzatossága olyan eszköz a kezében, amelyet mesterien kezel. Ahogy a költőtárs, Fellinger Károly jellemzi: „Tóth Elemér valamennyi verse, meséje, egyfajta kulcs, mégpedig titoknyitó. Kitárul Ali baba barlangja, az anyanyelv székely kapuja, a szív melegsége, a bújócskázó sóhaj felrepíti a hulló falevelet, mint Aladdin varázsszőnyegét, hogy arról nézzük a sünik és a hangyák mindennapjait. (…). Ajándék a magyar nyelv. Melengető sündisznóbunda. Most aztán hadd fordítsa ki, aki akarja.“
Kifordítjuk, befordítjuk, s marad az, amit Ő maga is elmond: „Csak azt akartam, hogy a virág maradjon virág, s illatával bódítson. Ez az ősi törvény! Csak azt akartam, hogy a búza búza maradjon mindörökké. S maradjon a madár madárnak, a szülőföld meg szülőföldnek – szakadjanak ránk bármily vágyak! Csak azt akartam, hogy a magyar maradjon örökké magyarnak, hogy példakép csak az lehessen, akik ezért élnek és halnak. Csak azt akartam: anyanyelvünk anyanyelvként éltessen minket, s emelje föl, föl a nagy égig pazar szépségű kincseinket.”
(Csanaky Eleonóra)
Zirig Árpád
Pedagógus, költő. „Születés, kapaszkodás a nap felé, szerelem, bújócska az idővel, méricskélése emberi szempontból a mérhetetlennek. Íme az ember, aki megpróbálja saját alkotói horizontját, az annál szélesebb közösségi látószöget és a még szélesebb ívet, az örök emberi érték továbbadásának lehetőségét megrajzolót bevilágítani. Zirig Árpád erre tette fel életét, úgy hogy közben elsősorban hű maradt, szűkebb pátriához, tájhoz, tájhazához, városhoz s emellett irodalomhoz, magyarsághoz, értékteremtő és értékmentő szellemiséghez” – jellemzi őt egyik méltatója, Szászi Zoltán. Zirig Árpád csendes, mély, érzelmeit pontosan megfogalmazó, kicsit borongós, olykor azért meleg színeket is emlegető alkotóként futja pályáját. A Csallóköz költője, őrzi a képet egy érintetlen ősi világról, ahol a költő rokona az éneket mondó sámánoknak, ahol történelmet ír és formál az emberi akarat, ahol magyarként kíván megmaradni, hitben és becsületben. Zirig Árpád élete szolgálat és hűség, tisztesség és munka, kitartás és állandó emelkedés. Ott volt és ott van a mai irodalom pezsgésében, figyel és értékel, lát és hisz, átérez és pártol, felemeli a szavát.
„ Az idő rohan hangtalanul.
helyén van minden
a kimondott szavak
csak szavak
fontosabbak a szemek
a lobogó tűztekintetek
melyek elbástyázzák
vagy föltárják a
bűneinket
nem mindegy hogy hova
mikor érkezünk meg” – vallotta versben. S prózában ekképp: „Kisebb-nagyobb megszakításokkal ötven éve foglalkozom irodalommal. A nyugdíjig földrajz-biológia szakos pedagógusként dolgoztam. A családom tipikus csallóközi, úgy is szoktak emlegetni, mint Csallóköz költőjét. Számomra ez a tájhaza, ám az érzelmi hazám a Kárpát-medence. Néhány cikkem miatt 1968-ban feketelistán voltam, akkor Erdélyben, a Délvidéken és néha az anyaországban közölték írásaimat. Aztán a rendszerváltás után sorban jelentek meg könyveim.”
(Haraszti Mária)
Az ünnepségről készült fényképek megtekinthetőek a Képgalériánkban.
Felvidék Ma
