Egy kiállítás megnyitójának alkalmával ragadott magával Balogh Rózsa, komáromi operaénekesnő, a helyi Művészeti Alapiskola ének tanszékvezetőjének csodálatos hangja. Érzelmeinek egyéni módon, dalban történő kifejezése. A színpadon képzett hang, magabiztos megjelenés, a privát szférában barátságos, mérhetetlenül kedves, őszinte családanya tárta elém beszélgetésünk során élete történetét…
„Már kicsi koromban, a megyercsi óvodában felfigyeltek tehetségemre a tanító nénik, és figyelmeztették szüleimet, hogy ne hagyják az éneklés iránti affinitást háttérbe szorulni. Az általános iskolai éveket már Gútán töltöttem, mivel édesanyám lakást kapott a kisvárosban, és oda költöztünk. Harmadikos koromban került előtérbe újra az éneklés. Nagy Zsófia, zenetanár, beválasztott a helyi kórusba is, ahol szólistaként tevékenykedhettem mindaddig, míg be nem fejeztem a a tanulmányaimat. Sőt volt olyan mű, amelyet vezényelhettem is. Nagy lelkesedéssel töltött el mindez. Negyedik osztálytól kezdve pedig szüleim beírattak a gútai zeneiskola ének-zene szakára. Balettet szerettem volna tanulni, de családom, pedagógusaim, a zenei közeg irányába terelgettek. Különböző járási, kerületi versenyeken értem el figyelemreméltó eredményeket. Sajnos, a tanító nénim, Czókoly Éva zongora szakos volt, nem speciálisan ének, így zeneileg nevelt, de a hangom főképpen csak a természet által csiszolódott. A zenei oktatás, amiben részesültem általa, úgy művészeti, mint teoretikus szempontból, nagyon magas fokú volt. Felvetette, hogy ennek a lánynak konzervatóriumban a helye, ami persze bennem már elhatározássá vált akkorra. Nem tudtam volna mást elképzelni, mint egy olyan intézményt, ahol szakavatott tanárok vezetnek be az éneklés világába. Énekeltem-daloltam szinte mindig, mindenütt, ez töltötte ki életem nagy részét akkoriban. Szerencsére felvételt nyertem a Pozsonyi Konzervatóriumba –mondja el, majd az ottani évekről ,pályakezdéséről, pedagógusi munkájáról folytatódik a társalgásunk…
“Illenbergerová Ruženánál tanultam, aki minden évben rákérdezett, vajon miért is vagyok én itt? Egyszerű, munkás családból származom, és példaképeim a zeneiskolai tanáraim voltak, így nem is tettem szert az érzéseimmel valamiféle karriervágyra. Mindig maradtam abban az elhatározomban, hogy igen, én tanítani szeretnék, pedagógussá válni, és ő sem „forszírozta“, hogy talán ez a tehetség egy kicsit többre is képes, kivételes figyelmet igényelne. Tanárnőm régebben operában énekelt, de tudatosította, hogy ahhoz kell valami plussz, kurázsi, törekevés, ami benne természetesen meg volt. Én viszont ezt a fajta „oltást“ nem kaptam meg, nem nevelkedtem olyan közegben, amiben természetesen kitörne. A felépített, gyermekkoromból származó célom útján már az utolsó két konzervatóriumi évben elindultam. Megpályáztam a Komáromi Művészeti Alapiskolában egy külsős állást, és már akkor lejártam hetente tanítani, így kezdődött el a pedagógusi munkám. 90-től, mind a mai napig itt tevékenykedem főállásban, az akkori igazgató úr, Dobi Géza jóvoltából. Közben kétszer együttműködtem a Komáromi Jókai színház művészeivel. 93-ban egy két éves időtartamról beszélhetünk. Akkor dolgozták fel a Chicago darabot, és hangképző tanárként segítkeztem. A második esetben, 10-12 színész vette igénybe mindazt, amit tudásom és hangom által nyújtani tudtam. Ami a színpadot illeti, nehezen bontakoztam ki művészileg. Nem tudtam úgy felvállalni, élvezni, mint ahogy ma képes vagyok rá, ez viszont részben az érettség hiányának folyománya volt, bár a mai tehetségek annyira törekvőek, hogy művileg is képesek kihozni magukból. Én visszafogott voltam, ha volt más, aki szeretett volna énekelni, akkor inkább háttérbe húzódtam, nemcsak azért, mert oda vágytam, hanem könnyű volt „elnyomni”. Ahogy teltek az évek, és minél érettebbé váltam, színpadra vágytam, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy valahol hiba csúszott be, hogy nem törtettem intenzívebben. Fellépésről-fellépésre a visszajelzések azt sugallták, hogy ott a helyem.. Évről évre rendszeresen megfogalmazódik bennem egyfajta kitörési vágy, amikor sikeresek a fellépéseim, bár még mindig érzek technikai hiányosságokat, mert osztályba zárva, a saját rugalmasságomat, előrelépésemet nem tudom biztosítani, énekkondícióban a pedagógiai leterheltségem miatt. A diákokat nevelem, felfedezek új dolgokat, szemináriumok, kollégák által. Gyümölcsöző szakmai, és baráti kapcsolatot ápolok a Győri Konzervatórium ének-tanszakvezetőjével, Dobi-Kiss Veronikával. Általa is rengeteg új információhoz jutok. Ezeket alkalmazva a saját ötleteimmel, felfedezéseimmel, beleszövöm az éneklésembe, és persze a pedagógusi munkámat is gazdagítják. Ami a fellépéseket illeti, minden olyan megkeresést szívesen fogadok, amelyen követhetem stílusomat, az opera-operett primadonnák szerepeit. Megemlíthetném a Kantha Dóra jótékonysági estet, de falunapokon, tárlatmegnyitókon, a Művészeti Alapiskola által rendezett tanárok koncertjén, templomban, esküvőkön is énekelek . Meghívást kaptam pl. az Ipoly, Negyedi napokra is. Míg az előbbin önálló opera-operett estet adtam elő, Negyeden az egyházi zene, ének irányába nyúltam vissza. Mindig nagy kihívásnak tartom ezeket az eseményeket, mivel a szereplés nem napi tevékenység, rutin által jön, hanem hatalmas felkészülést igényel. De zongoristámmal, Prágay Mariannával karöltve teljesíteni tudjuk az elvárásokat. Voltak olyan személyiségek az egyes fellépéseimen, akiket megragadta a művészetem, és szerettek volna kitépni a „művészeti semmittevésből”, kitaposott ösvényt kínáltak fel pl. a Prágai Operaházhoz, Bécsi Magán Filharmonikusok vezetőjéhez, de nemet mondtam…”– teszi hozzá, majd egyszeriben komollyá válik tekintete, és könnycseppek csillognak a szemében…
„Az élet is arra nevelt, hogy azt kell elfogadni, ami van. Egy olyan akadály jött az életemben, ami nem tette lehetővé a kitörési vágy realizálását. Kisfiam, Tibor, születési rendellenességgel jött a világra, és több mint három éven keresztül, 18 műtéten esett át. Nyitott hasfallal született, ami esetünkben annyit tett ki, hogy a belső szervei legnagyobb része a hasüregén kívül fejlődött. Öt hetesen bevérzett az agyacskája, és a vízfejűség esete is fennállt. Hálával tartozunk az orvosoknak, nővéreknek, mindenkinek, aki segített ebben a nehéz időszakban, amit sikerült átvészelnünk, és csodával határos módon, megerősödve lábaltunk ki, a szinte reménytelen élethelyzetből. Bármennyire fáj, de mégsem fáj. A későbbiekben elváltam, és egyedülálló anyaként nevelem két gyermekemet, Évát, aki 17 éves, és az Érsekújvári Egészségügyi Szakközépiskola tanulója. „Kisfiam”, Tibor pedig 14 éves, és a Komáromi Komenský Utcai Alapiskola 8. osztályosa. Mára már virgonc, egészséges, szinte minden fellépésemre elkísér, és mint kis kritikus is véleményt formál a produkciókról…“– mondja el zárásként mosolyogva.
Balogh Rózsa a Komáromi Művészeti Alapiskola egyik közkedvelt pedagógusa. Énekhangjával, fellépéseivel, pozitív kisugárzásával szinte betölti a koncerttermeket. Nemcsak a színpadon bizonyítja kivételes tehetségét, két gyermeke nevelése, kisfiával, szeretteivel folytatott harca az életben maradásért, példaértékű lehet mindenki számára. Elérkezettnek látja az időt, az esetleges kiugrási lehetőségnek már nem tudna nemet mondani. Az eltelt időszak, az „elmulasztott lehetőségek“ sora sem törték le Rózsát. Mint azt megemlítette: „Az egyszerűségben is fel kell tudni fedezni a gazdagságot…“ Kompezálja Őt mindenért tanítványai rajongása, és ha csemetéje, Tibor szemébe néz, elégtételt érez, leírhatatlan boldogság tölti el szívét-lelkét egyaránt…
Holecz Attila, Felvidék Ma
