Túl a közép-európaiak számára negyedik európai parlamenti választáson sorra jelennek meg az elemzések. Fontosak, segítenek megérteni, hogy mi történt, s talán rávesznek, hogy okosabban alakítsuk a magunk politikáját. Életem nagyobbik felét úgy éltem le, hogy nem a tények számítottak, hanem az, ahogy a pártsajtó tálalta azokat.
A rendszerváltás óta pedig megtapasztaltuk, hogy ez kicsit más formában, de nyugaton is szokás. A meghatározó sajtótermékek a baloldallal szimpatizáló liberális értelmiség szócsövei. Most a választások közeledtével például a közvélemény-kutatásokra támaszkodva elterjesztették, hogy a két nagy európai párt sokat veszít, és legalább még egy csoportra szükség lesz, hogy meglegyen a többség. Ez be is következett.
Hónapokon át azt sulykolták, hogy a veszteség nagyobb lesz a néppártban, mint a szocialistáknál. A jelen állás szerint azonban a néppártiak a képviselőik 17, míg a szocialisták 21 százalékát veszítették el. Erről mélységes csönd.
Egy másik példa. Tény, hogy idén a részvétel magasabb volt, mint öt éve, s ezzel a negyven éve tartó csökkenési folyamat megállt. Ezt a néppárt jelöltje az európaiak tömeges kiállásának látja az ő bizottsági elnökjelöltsége mellett. Ezzel szemben alighanem azért nőtt meg a szavazókedv, mert az európaiak megértették, hogy ez a szavazás róluk is szól, többek között a migrációról, amelyben egyesek a bajban lévőkkel való szolidaritást, mások pedig az európai kultúra hanyatlását és a megszokott biztonság elvesztését látták. Így vagy úgy, de ez nyolc százalékkal több embert érintett meg, mint a legutóbbi kampány.
A számok hiába tények, képesek elterelni a figyelmünket a valóságról. Erre a magyarság számára különösen fájdalmas példa a szlovákiai választás. Mindenki tudja, aki csak egy kicsit is odafigyelt az eredményekre, hogy kevesebb mint 400 szavazat hiányzott, hogy legalább egy magyar európai képviselő legyen.
Hogy a képviselet nélküliség mennyire igazságtalan, azt jól érzékelteti, hogy a máltaiaknak hat képviselőjük van, pedig kevesebben vannak, mint a 2011-es népszámlálás szerint a felvidéki magyarok. Ez még akkor is vérlázító, ha tudjuk, hogy a kis országok számára több helyet biztosít a szerződés, mint amennyi létszám alapján járna nekik.
Most össznépi kesergésben vagyunk, és sorjázzuk a sok „ha” kezdetű mondatot. Ha az MKDSZ nem bohóckodik az önálló indulással, s nem dob ki a szemétbe 2000 magyar szavazatot… Ha az MKP polgármesterei csak egy kicsit aktívabbak…
De az ég szerelmére, nem négyszáz, hanem legalább negyvenezer szavazat hiányzott!
A Szlovákiában szokásos alacsony részvétel lehetőséget adott volna, hogy az MKP mintegy százezer szavazója földcsuszamlást idézzen elő az európai parlamentben, már ami a magyar részvételt illeti.
Ki a 400 szavazót hiányolja, ki a százezret, a lényeg az, hogy itt nem szabad megállni. Miért nem? Legyen szabad egy népmesével felelnem.
Egyszer egy bizonyos Mihálynak maga Szent Mihály arkangyal lett a komája. Ahogy Mihály öregedett, megkérte a komáját, hogy ha legközelebb jön látogatóba, küldjön előtte írást, hogy méltóan fogadhassák. Mihály ugyanis nagy kujon volt, de remélte, hogy a komája révén időben megtisztíthatja magát a kujonkodástól. Telt, múlt az idő, s az angyal egyszer csak beállít. – De komám, miért nem küldtél írást? Most hogyan kerüljek Szent Péter színe elé? – morgolódott Mihály. Küldtem én, csak nem értetted meg – volt a felelet. Hát nem érezted, hogy a derekad is fáj, a szíved is szúr, a fejed is fáj? Ez volt az írás.
Ez a mandátumnélküliség is egyfajta írás: mindig minden baj egyben üzenet és lehetőség a javításra.
A felvidéki magyarság üzent: nagyon nincs megelégedve politikusai teljesítményével.
Megítélésem szerint ez nem Csáky Pálra, talán nem is Nagy Józsefre vonatkozik. A baj fészke a szlovák, s nem az Európai Parlament. Nehéz lesz a Híd vezetésének belátnia, hogy nincs rájuk szükség. Pedig valamiképp meg kell valósítani a felvidéki magyarság politikai egységét. Ha ezt a politikai elit nem teszi, a szavazók a maguk módján eltakarítják a romokat. Már hozzá is láttak.
Mi innen Budapestről nem találhatjuk ki, hogy mit kell tenni. De összekulcsolt kézzel mondhatjuk: Isten szolgája, Esterházy János könyörögj érettünk.
Ráadásul ebben a fohászban érvényesül a nemzeti összetartozás, hiszen Esterházy példájára és közbenjárására minden nemzetrészünknek mérhetetlen szüksége van.
(A szerző a KDNP tiszteletbeli elnöke, volt európai parlamenti képviselő)
