Az, hogy 91 évvel Trianon után a Kárpát-medencében magyar közösségek élnek, akiknek terveik vannak és a jövőre készülnek, olyan erőről ad tanúságot, ami a szétszakítottság ellenére jelzi: a magyarok képesek erőt meríteni egymásból – mondta Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára.
Arról is beszélt, júniusig körülbelül 50 ezer egyszerűsített honosítási kérelmet bíráltak el, háromezren már esküt tettek. A jövőbeli intézkedésekről szólva elmondta, arra készülnek, hogy megújítsák az nemzeti jelentőségű intézmények és programok körét, valamint normatív alapú forrást nyújtsanak az állandó állami támogatást igénylő határon túli magyar szervezeteknek.
Eddig több mint 80 ezren kérték a magyar állampolgárságot, hetente több ezer kérelem érkezik. Sikertörténetről beszélhetünk?
– Mindenképpen. Júniusig több mint 80 ezren igényelték a magyar állampolgárságot, hetente körülbelül 4000 kérelem érkezik; ez a mennyiség korábban egy év alatt gyűlt össze. Szerencsére fel voltunk készülve a helyzetre, a kérelmek feldolgozása folyamatos. A főkonzulátusok vannak a legnagyobb terhelés alatt, de jól veszik az akadályt. Nincs tumultus, időpontra érkeznek az ügyfelek, olajozottan halad a munka. Magyarországon bármelyik önkormányzatnál és a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal új egységeinél is be tudják adni a kérelmet az igénylők, ami jelentősen segíti a honosítási folyamatot. Idáig körülbelül 50 ezer kérelmet sikerült elbírálni, és 3000-re tehető azok száma, akik már esküt tettek. A legnagyobb eredmény azonban a megváltozott hozzáállás: a határon túli magyarok közül sokan mondják, hogy ebben a formában még sosem találkoztak a magyar közigazgatással és tisztviselőkkel. Büszkék rá, hogy, kedvesen fogadják őket, és odafigyelnek nemcsak az ügyükre, hanem a személyükre is.
– Honnan érkezik a legtöbb kérelem?
– Erdélyből és a Délvidékről. A legtöbben Csíkszeredán adtak be honosítási kérelmet, a várost Szabadka és Kolozsvár követi a sorban.
– Milyen visszajelzések érkeznek a tengerentúli magyarságtól?
– Azt kell mondanom, a világ minden táján nagy az érdeklődés. Ausztráliától kezdve, az Amerikai Egyesült Államokon át Abu-Dabiig mindenhonnan van jelentkező. Azt látjuk, a legfontosabb az érzelmi háttér, ami körülfogja ezt a kérdést. Szeretném leszögezni: Magyarország nem tömegesen, hanem egyéni kérelemre adja meg a magyar állampolgárságot. Mindenkinek a személyes döntése, akar-e élni az egyszerűsített honosítás lehetőségével, ezért nem propagálunk, csak tájékoztatunk. E téren a tengerentúlon leginkább a konzulátusok és a tiszteletbeli konzulok segítségére számíthatunk, a Kárpát-medencei régióban, például Erdélyben, a Demokrácia Központok munkatársai – önkéntes módon, díjazás nélkül – adják meg a felvilágosítást az érdeklődőknek.
– A kormányváltást követően merőben új szemlélet valósult meg a nemzetpolitika terén, amit nagy várakozás előzött meg.
– Úgy érzem a kormány eleget tudott tenni ennek. Az, hogy az Országgyűlés még a kormány megalakulása előtt elfogadta az egyszerűsített honosítási és a Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt, már jelezte a magyar állam elkötelezettségét az ügy iránt. Az utóbbit azért tartom kiemelten fontosnak, mert elvi alapvetést fogalmaz meg. Régi adósságunk volt, hogy kimondjuk a magyar nemzet összetartozását és pontosan megfogalmazzuk, mit jelent a határokon átívelő egység. Abban is új szemléletet hozott ez a törvény, hogy másképp tudunk tekinteni június 4-re. Az, hogy 91 évvel Trianon után a Kárpát-medencében eleven, erős magyar közösségek élnek, akiknek terveik vannak és a jövőre készülnek, olyan erőről ad tanúságot, ami a szétszakítottságból is jelzi: a magyarok képesek erőt meríteni egymásból. Kiemelném a tavaly októberben elfogadott országgyűlési határozatot, amely a határon túli tanulmányi kirándulásokat, a Nemzeti összetartozás napjának iskolai megünneplését, illetve a Magyarság Háza létrehozásának szándékát foglalja magában. Ez is azt mutatja, hogy másképpen tekintünk a határon túli magyarságra.
– Miről szól pontosan a Határtalanul! program?
– Arról, hogy megismertessük az anyaországi gyerekekkel a határon túli régiókban élő magyarságot. Ha jól belegondolunk, már a második olyan generáció ül az iskolapadban, amelynek nem személyes élményeken alapul az összetartozás-tudata. Ha nem visszük el őket a határon túli magyarlakta területekre, és nem jelent számukra a találkozás személyes élményt, az információ hiányában könnyű lesz őket megtéveszteni, és akkor könnyen oda juthatunk, ahová 2004. december 5-én kerültünk. A Határtalanul! program esetében csereprogramban is gondolkodunk, ennek lényege, hogy egy magyarországi iskola és egy határon túli oktatási intézmény diákjainak kell valami közös – tudományos, kulturális, környezetvédelmi vagy zenei – programot megvalósítaniuk. Azért is hasznosak ezek a találkozások, mert a kialakuló cserekapcsolatokra építhetünk a jövőben.
– Jelenleg harmadik lépcsőjénél tart a határon túli magyarokat segítő pályázati rendszer. Mik az eddigi eredmények?
– Idáig három pályázatot írtunk ki, közel 7 milliárd forintos támogatási kerettel, de valójában még egyik sem zárult le. Április 18-án bejegyezte be a bíróság a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-t, amely a támogatási forrásokat kezeli, április 30-án írtuk ki a Határtalanul! programot, május 4-én pedig a Szülőföldön magyarul oktatási-nevelési pályázatot. Május 20-án hirdettük meg a Magyar kultúráért és oktatásért nyílt pályázatot, ami a határon túli magyar szervezetek programjaihoz nyújt támogatást.
– Hogyan segítik a pályázókat?
– Igyekszünk folyamatos, élő kapcsolatot tartani a határon túli magyar szervezetekkel. A Határtalanul! program keretében nemrég nyílt napot tartottunk, az iskolák vezetőit tájékoztattuk a pályázás részleteiről. A Magyar kultúráért és oktatásért nyílt pályázat keretében a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. munkatársai adnak felvilágosítást az érdeklődőknek, milyen elvek alapján működik a megújult rendszer. A pályázati csomag a szemléletváltás jegyében több tekintetben is iránymutatást ad a pályázók számára, a pályázati űrlap kitöltésével, az elbírálás szempontjaival kapcsolatban. Azokkal a határon túli magyar szervezetekkel, amelyek részt vesznek a pályázatok lebonyolításában, már több fordulóban egyeztettünk. A pályázati összegek egyhatodát kihelyezzük a határon túlra, így a helybeliek dönthetnek arról, hol lesz a legjobb helye ezeknek a pénzeknek.
– Milyen visszajelzéseket kapnak?
– Május végéig csaknem 15000 megkeresés érkezett a Határtalanul! programot érintően. Folyamatosan jelentkeznek a hazai iskolák. Célunk, hogy néhány év múlva mindez normatívává váljon, tehát minden magyarországi iskolásnak legyen arra lehetősége, hogy tanulmányi ideje alatt legalább egyszer eljusson a határon túli területekre. A pályázati projekt keretében idén körülbelül 11 ezer diák utazhat, és egy-két év alatt szeretnénk elérni, hogy egy teljes évfolyamot jelentő, körülbelül 100000 diák látogathasson el a külhoni magyarsághoz.
– A pályázati időszak lezárultával milyen további kezdeményezések várhatóak a támogatáspolitika terén?
– Következő feladatunk, hogy megújítsuk az úgynevezett nemzeti jelentőségű intézmények és programok körét. Ez arról szól, hogy a folyamatos támogatást igénylő, nagyobb szervezetek számára kiszámítható, több évre előre tervezhető támogatást nyújtsunk, normatív alapon. Ki szeretnénk dolgozni egy olyan kritériumrendszert, ami megfelelő alapot ad ehhez, és biztosítja a nyertes pályázók évenkénti beszámolójának lehetőségét. Ez alapján folyósítanánk a további támogatásokat. A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) tagszervezeteivel egyeztetve fogjuk kidolgozni a kritériumrendszert és tőlük várjuk a javaslatokat arra vonatkozóan, mely szervezetek kerüljenek be ebbe a körbe.
– A MÁÉRT újbóli összehívása szimbolikus jelentőségű cselekedet volt. Ön szerint a párbeszéd és a cselekvés szintjén is behozható a hatéves lemaradás?
– A 2004. december 5-i népszavazás előtt Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök megpróbálta az általa gerjesztett magyar-magyar ellentétet elismertetni a határon túli vezetőkkel. Ez nem sikerült neki, ezért nem is hívta többé össze a MÁÉRT-et. A második Orbán-kormány tavaly novemberben indította újra, ezt a gesztust nagyon pozitívan fogadták a határon túliak. Régi, fájó seb volt, hogy hat éven keresztül nem működhetett az a fórum, ami mindig is a legfelsőbb szintű egyeztetést biztosította az anyaországi és a határon túli magyar politikai erők között. Most folytatódhat a párbeszéd. Megújult a szakbizottsági rendszer is, négy szakbizottságot hoztunk létre, melyeknek a támogatáspolitikában is nagy szerepük van. Míg a MÁÉRT általános útmutatást, addig az említett szakbizottságok konkrét javaslatokat tudnak adni a támogatáspolitikához. Külhoni nemzettársaink számára az jelenti a legtöbbet, ha érezhetik: megbecsüljük őket, és számítunk rájuk. Megkérdezzük a véleményüket, egyenrangú partnernek tekintjük őket, és illő közegben – mint amilyen a MÁÉRT – beszélhetjük meg velük a magyarságot érintő legfontosabb kérdéseket.
– A nemzetpolitikában aktív szerepet vállaló politikusként lehetősége van rá, hogy személyesen találkozzon a határon túli magyarokkal. Milyen érzés ez önnek? Hova utazik legközelebb?
– A közeljövőben Erdélybe, azon belül is Kolozsvárra és Nagyenyedre látogatok. Nagyon fontosnak tartom, hogy olyan területekre is elmenjünk, ahol szórványmagyarság él. Vannak olyan magyar közösségek, amelyeket évek óta nem látogatott meg senki. Ilyen például a Vajdaság legdélebbi részén található Torontálvásárhely, ahol nemrég jártam. Külön öröm volt felkeresni ezeket a közösségeket, mert érezni lehetett, milyen sokat jelent számukra, az anyaország figyelme. Érnek persze megrázó élmények is, mint például az 1944-45-ös délvidéki vérengzés helyszínén, a csurogi dögtemetőben, ahol a 18. emlékkeresztet állítottuk fel, mert az előzőeket ledöntötték. Bár szívettépő élmény volt részt venni egy ilyen eseményen, erre is szükség van. A személyes kapcsolattartás hozzátartozik a munkámhoz – ez így van jól, ugyanakkor mindez a saját igényem is. Egy budapesti íróasztal mögött ülve nem lehet eldönteni, mire van szükségük a határon túli magyaroknak. El kell menni hozzájuk, meg kell őket hallgatni.
