Ipolysági háború- és béketörténet

A béke vágya ott él az emberek szívében.  Ez a vágy főleg a borzalmas háborúk, szenvedések idején tör fel az emberi szívekből. Gondolunk-e vajon, legalább így május elején azokra a katonahősökre, akik életüket vesztették az értelmetlen háborúk idején? Május 8-án, a béke napján emlékezzünk azokra, akik idegen földben nyugszanak. Hiába vágyakoztak arra, hogy hazatérhessenek, ez nem adatott meg nekik.  Ilyenkor felötlik bennem egy gondolat, milyen lehetett az a régi május, amikor véget ért a II. világháború? Erről már egyre kevesebben tudnak emlékezni, beszélni, hiszen ennek már 81 éve.

Erről az időről jó pár éve egy ipolysági idős asszonnyal beszélgettem. Bielik Pálné, Tóth Erzsike néni osztotta meg velem háborús emlékeit, aki azóta már az égi hazába költözött.

***

Ipolyságon születtem 1929. május 17-én, polgári családban. Édesanyám László Mária, édesapám Tóth Ferenc. Jól felszerelt nyomdája és papírkereskedése volt apámnak, Tóth és Breza néven, még  mielőtt édesanyám kezét megkérte volna. A húgommal, Katalinnal édesapánktól soha nem hallottunk trágár beszédet, kevés beszédű ember volt. Régi házban laktunk, az öreg temető mellett.  Szép, nyugodt polgári életet éltünk, míg el nem ért minket is a II. világháború.

Abban az időben Ipolyságon többféle nemzetiség élt békességben, egyetértésben. A városban nagyobbrészt magyarok laktak, de voltak szlovák nemzetiségű és izraelita hitű családok is. Hatévesen elemi iskolába írattak és megkezdődött a tanulás. Szerettem tanulni. Kijárva az elemi iskolát, polgári leányiskolába kerültem. Az osztályfőnököm Polyánszky Sarolta volt.   Az osztályunkban tanultak katolikus, református, evangélikus és izraelita hitű lányok is, de ebből kifolyólag köztünk soha nem volt konfliktus. Minden lány polgári származású volt, hiszen abban az időben a parasztlányok nemigen tanulhattak. Grossmann Sarolta osztálytársam szüleinek ruhaüzletük volt, Placsek Margitéknak drogériájuk, Bélik Veronikáéknak fodrászüzletük, Ertler Mariannának pedig az apja fogorvos volt a városban.

Jól tanultam, két évet el is végeztem a polgáriból, de közbejött a háború. Amikor életbe lépett a zsidótörvény, teljesen felfordult a világ. Abban az időben sok zsidó család volt Ipolyságon és sok volt a vegyes házasság is.  Amikor életbe lépett a zsidótörvény, hordaniuk kellett a sárga Dávid-csillagot. Végül már nem mehettek sehová, gettóba zárták őket. A gettó közel volt a házunkhoz és  napról napra látnunk kellett azokat az embereket, akikkel azelőtt békében éltünk együtt, a városban.

Senkinek sem ártottak, mégis kitaszítottakká, rabokká váltak.  Aztán egy reggel teherautók jelentek meg a gettó épülete előtt és az ipolysági, valamint a környékről összegyűjtött zsidókat mind elvitték. Nekünk civileknek tilos volt kimennünk az utcára, ezért felmentünk a padlásra és a felhúzott cserepek résein keresztül néztük, hogy mi történik velük. Azt az érzést, amit akkor átéltünk, senkinek sem kívánom. A tehetetlenség vegyesen kavargott bennünk a szánalommal, a szomorúsággal és csak sírtunk és sírtunk.

Ipolyság ekkor már megszűnt békés kis mezőváros város lenni. Minden a feje tetejére állt, senki sem tudta, mit hoz a holnap. Egyre sötétebben vetült ránk a háború borzalmas árnyéka.  Az iskolában egyre több szó esett arról, hogy nemsokára itt lesznek az orosz katonák. Az egyik tanárnőm rábeszélte az édesanyámat, hogy engedjen vele elmenekülni Esztergomba az orosz katonák elől. Én már pakoltam is a ruháimat a kofferba, amikor apám bejött a szobába és megkérdezte, miért pakolok. Mondtam, hogy jönnek az orosz katonák, azok elől akarok menekülni.

Hirtelen és váratlanul lekent nekem egy nagy pofont. Apám soha nem bántott de most úgy érezte, hogy ez a pofon segít nekem észhez térni. Tudta, hogy oda is elér majd a front, ott is utolérnek az orosz katonák és ott senki sem lesz, aki megvédjen. Így itthon maradtam a szüleim közelében.

A II. világháború harci cselekményei Ipolyságra 1944. december 10-én jutottak el. Előzőleg a németek megkísérelték feltartóztatni a szovjet hadsereget, ezért bevették magukat az öreg temető egyik kriptájába és ott rendezték be maguknak a rádióleadó állomásukat. Hozzánk pedig beszállásoltak egy német tisztet. Nem sokáig tartott ez az állapot, mert elvonultak a németek, de jöttek a románok. A kis szobába megint beköltözött egy román tiszt. Nagyon intelligens volt, anyámnak még kezet is csókolt és tudott magyarul.

Közben mi többet tartózkodtunk a közeli pincében, mint fent a lakásban. Rövid idő múlva elvonult a román hadsereg, amikor egy délután  zörögtek a kapunkon. Oroszul kiáltották, hogy nyissuk ki a kaput. Apámék kinyitották, de mi akkor már a pincében voltunk.

Egyszer csak kivágódott a pinceajtó és egy fiatal orosz katona  lépett be rajta, puskáját lövésre készen tartva. Német szoldátot keresett, de csak minket talált. Voltunk vagy tízen, köztünk én és Kati húgom, szörnyű halálfélelemben.

Egy hétig szorongtunk a pincében, aztán felmentünk a házba, de ott sem maradhattunk sokáig, mert megint jött egy orosz katona és mondta, hogy menjünk innen, mert a Börzsönyből ide fognak lőni. Úgy is volt, állandóan lőtték a környéket, ahol laktunk. Elindultunk az Ipoly melletti réteken keresztül, Tesmag felé. Placsek úr, akinek drogériája volt, meglátott minket, és rákiáltott apámra, ne menjünk sehova, mert már félúton lekaszabolnak minket, és gyorsan beterelt egy közeli pincébe.

Alig töltöttünk itt egy fél órát, amikor újból kicsapódott a pince ajtaja és  legnagyobb rémületünkre betántorgott rajta  egy véres fejű katona. Kivont karddal hadonászott és teljes erejéből ordított: Szakra magyar, kaput kapitány! Erre mindenki eszét vesztve menekülni kezdett, futott ki merre látott. A legközelebbi pincébe menekültünk, a bank pincéjébe. Itt töltöttük az éjszakát. Reggel édesanyám azt mondta, ő nem bánja, lesz ami lesz, elege van a menekülésből, hazamegy.

Így mindannyian hazamentünk. Hazaérve láttuk, hogy semmink sem maradt, teljesen kifosztották a lakást.  Anyám nagyon sírt. Végül az ott lakó orosz tiszt és a szolgája elmondták, hogy míg mi nem voltunk otthon, oda járt egy „zsenya,” egy asszony és elhurcolt mindent. Az orosz tiszt szeme láttára fosztotta ki a lakásunkat. Végül megtudtuk, hogy ez az asszony csempészáruként hurcolta át a holminkat a közeli határon, Magyarországra. Szerencsére az orosz tiszt rajtakapta, amint át akart menni a határon, elkobozta a csomagjait és visszaadta nekünk.

1945 tavasza hozta el a békét Ipolyságra. Ősszel már megnyíltak az iskolák, de csak szlovák nyelvűek. Az ismerős tanárok bejártak édesapámhoz a könyv- és papírkereskedésbe és biztatták, írasson be engem a szlovák gimnáziumba. Apám kötélnek állt és beíratott. Én meg csak ültem a padban, mint a kuka, egy büdös szót nem értettem abból, amit a tanár mondott az órán. Biztattak, hogy majd belejövök, de én csak egy évet bírtam ki. Év végén nagyon rossz osztályzataim voltak, még négyes is került a bizonyítványba. Ekkor mondtam apámnak, hogy többet nem megyek a gimnáziumba tanulni és otthon maradtam.

A háború után, apám nyomdájában megmaradtak a gépek, így dolgozhatott, ha volt megrendelés. Végül államosítottak mindent, a nyomdánkat is. Továbbra is ott dolgozott, mint állami alkalmazott. Nem tudom, mi játszódhatott le benne az államosítás után, mert csendes ember volt, inkább magába zárta a fájdalmát, hogy mindenéből kifosztották. Később a drága nyomdagépeinket elszállították Lévára, talán még most is megvannak valahol. Így Ipolyságon megszüntették a nyomdai munkát.

1948 után lassan kezdtek hazaszállingózni a frontot megjárt és életben maradt katonák, akik nem kerültek hadifogságba. Bielik Pál is hazajött. Megtetszettünk egymásnak és 1947 októberében összeházasodtunk. 60 szép évet éltünk együtt, három gyermekünk született, két fiú és egy lány. Magyar iskolába jártak, mert én nem tudtam szlovákul, de ezért a férjem sohasem haragudott, pedig ő szlovák nemzetiségű volt. Aki hallotta őt magyarul beszélni, nem mondta volna rá, hogy szlovák.

Így kellene mindenkinek élnie a Felvidéken, szlováknak és magyarnak, békében, egyetértésben, kölcsönös tiszteletben. Így éltek az elődeink Ipolyságon, tisztelték, becsülték egymást bármilyen nyelven beszéltek, bármilyen vallásúak voltak. A háború borzalom, a béke pedig értékes kincs, vigyázzunk rá mindannyian!

Lőrincz Sarolta Aranka: Hétköznapi történelem határkövei című könyve alapján.

Fotó: archívum

Lőrincz Sarolta Aranka/Felvidék.ma