A felvidéki magyarság történelmi tapasztalata közösségünk megmaradása szempontjából röviden így hangzik: az iskola a minden. Ahol ugyanis iskola van, ott az anyanyelvet átadják és a kultúrát átörökítik, ott értéket alkotnak és őriznek, a hagyományokat ápolják, illetve magyarul gondolkodnak, álmodnak és imádkoznak. Az elmúlt egy évszázadban minden az iskolától indult, ami a felvidéki nemzetrészt a hazának megőrizte.
Tudták ezt őseink is, akik kisközösségi összefogással és egyéni példamutatással ragaszkodtak a templomhoz, az iskolához és az óvodához. Az ő történetük szolgáljon tanulságként a következő 100 évhez.
A tanítóházaspár áldozatvállalása
Amikor a második világháború hadszínterein véget értek az ütközetek, és az utolsó honvéd is elhagyhatta a csatateret, a felvidéki magyarságot újabb „háborús” időszak sújtotta. Ezt a harcot azonban a frontok helyett a szülőföld falvaiban és otthonaiban vívták. Idegen egyenruhába bújtatott katonák érkeztek, akik fegyverrel a kezükben szereztek érvényt az új rendnek. Annak a demokratikusnak mondott rendszernek, amely a helyi őslakosok nélkül képzelte el a csehszlovák nemzetállami jövőt.
A csallóközi házaspár, Jezsó Kálmán és Jezsó Kálmánné Sághy Rozália megpróbáltatásai tehát nem értek véget a családfő frontról történt hazaérkezésével.
Mivel mindketten Baka község tanítói voltak, és hivatásukhoz hűen magyar nyelven tanítottak, ezért gyorsan az új államrend célkeresztjébe kerültek. A falu kijelölt komisszárja a következő ajánlattal, a családjuk sorsát befolyásoló zsarolással kereste fel őket: ezután vagy szlovákul oktatnak a színmagyar településen, vagy a gyermekeikkel együtt azonnal indulnak Magyarországra.
Jezsó Kálmán (Szerényi F. nyomán)
Mivel a házaspár hivatástudatból, a bakai iskolához és az anyanyelvhez való hűségből addig is példát mutatott és irányt adott a felvidéki nemzetrésznek, számukra egyértelmű volt a válasz:
idegen nyelvet nem erőltetnek a rájuk bízott diákokra.
A holmijukat három lovas kocsira felrakva, 1946 novemberében elhagyták a Csallóközt. A rokonok és a barátok, a szülők és a tanulók csak titokban köszönhettek el szeretett nevelőiktől. Bátorságuk és áldozatvállalásuk a magyar iskoláért nem volt hiábavaló: egykori tanítványaik még évtizedekkel később is tisztelettel beszéltek tanítóikról. „Nálunk Jezsó tanító néni volt az első osztályban – emlékezett vissza a falu későbbi pedagógusa –, akit én nagyon szerettem.”
Az asszimiláció szolgálatában
A magyar pedagógusok elüldözése után a Bakai Római Katolikus Elemi Népiskolából Štátna ľudová škola és Národná škola lett. Már a névválasztás is az új hatalom erőszakosságára utalt: az anyanyelvet az államnyelv kizárólagossága váltotta fel.
Az iskolapadokban ülő nebulók oktatását a számukra idegen nyelvű szlovák tanítók vették át, akik hivatásukat – a vezetők által megfogalmazott célokat követve – az asszimiláció szolgálatába állították.
Erről tanúskodnak az 1946/47-es osztálynaplók, amelyekbe a gyermekeket már nem az ősi katolikus templomban, a keresztség szentsége alkalmával kapott nevükön jegyezték be: Ferencből František, Istvánból Štefan, Imréből Imrich, Jánosból Ján, Sándorból Alexander, Ilonából Helena, Erzsébetből Alžbeta, Piroskából Piroška lett.
Sághy Rozália (Szerényi F. nyomán)
Nem kímélték az őseiktől örökül kapott vezetékneveiket sem, amelyeket a következő módon írtak át: Bölč, Baláž, Herdič, Kiš, Lelkeš, Šimon, Šomodi, Žemle, Čáno, Čiziková, Čomorová, Hedi, Hőlde, Maďaričová, Naďová stb. Itt nem egyszerűen csak a magyar nevek szlovák helyesírás szerinti lejegyzéséről volt szó. 1946-ban is tisztában voltak azzal, hogy a családnév és a keresztnév több mint a személy azonosítása: az egyén nemzeti hovatartozását fejezik ki.
A magyar iskola bezárása után a magyar nevek átírásával akarták a magyarság identitását megroppantani.
A visszaemlékezések szerint a szlovák iskola kötelező volt, habár a tanulók közül – kivéve a betelepülők gyermekeit – senki nem beszélte a szlovák tanítóházaspár nyelvét. Mivel ők magyarul nem kommunikáltak, ezért a tudás átadása sem sikerült: „Sok értelme nem volt, de az iskolába el kellett menni!” – vallotta be az egykori kisdiák.
Bakai pedagógusok 1964-ben (Fotó: Darnai Zsolt gyűjteménye)
Ezt igazolja az osztályismétlők és a hiányzások magas száma is. Dobos László szlovákiai magyar írót idézve: „Falvakon és tanyákon ismét hamuba vethetik a betűt, úgy, mint a középkor kezdetén.” Sok szülő ugyanis a mostoha körülmények ellenére ragaszkodott az anyanyelven való olvasás és írás elsajátításához. Ha erre nem volt lehetőség az erőszakos asszimilációt erősíteni akaró rideg iskola falain belül, akkor mentsvárként ott volt a szerető otthon melege.
A bátorság iskolapéldája
A világháború borzalmai után kitelepítéssel, deportálással és reszlovakizációval megfélemlített magyarság mégsem mondott le a magyar iskoláról. Kitartásuknak hála az 1951/1952-es tanévben már Národná škola v Bake – Nemzeti Iskola volt, majd 1961-től megnyitotta kapuit a Základná deväťročná škola 1. až 5. ročník – Alapfokú Kilencéves Iskola 1-5. évfolyam Baka. Kezdetben még korlátozva, később azonban már kizárólagosan a magyar lett a tanítási nyelv.
Az új iskolaépület átadása 1984-ben (Fotó: Darnai Zsolt gyűjteménye)
Az oktatás a fel-bakai „nagy iskolában” és a két Baka közti „kis iskolában” zajlott.
A mostoha körülmények ellenére, az állami szintű megfélemlítések dacára, a népnyúzó kommunizmus idején mégis akadt néhány bátor pedagógus, akik Rácz László tanító és igazgató vezetésével újra meghonosították a magyar nyelvű oktatást.
Az ő és segítői, valamint a szülők példaértékű cselekedetének gyümölcse lett 1964-re a teljes szervezettségű magyar iskola kiharcolása: Základná deväťročná škola – Alapfokú Kilencéves Iskola Baka. A faluban tanítólakások épültek, aminek köszönhetően további pedagógusok érkezhettek. Ettől kezdve a bakai gyerekeknek a tudásért már nem kellett esőben, hóban és fagyban, a téli időszakban pedig sötétben a szomszédos településre zsúfolt buszokon utazniuk.
Az iskolafejlesztők sikerei
A bősi vízerőmű építse újabb kihívás elé állította a helyi intézmény vezetőit. Az iskola az egykori kaszárnya épületében működött (ún. kaszárnyaiskola), amit pedig a Duna vizének elterelése miatt bontásra ítéltek. Ezért a zavartalan oktatás érdekében azonnal cselekedni kellett. Ideiglenes jelleggel barakképületet emeltek (ún. barakkiskola), illetve a község épületeinek (szolgáltatások háza, kultúrház, óvoda) helyiségeit vették igénybe, de a nevelők tudták: ennél sokkal jobb megoldásra lesz szükségük. A felröppenő hírek sem kedveztek, hiszen azok az intézmény leépítéséről és bezárásáról szóltak.
Az iskola új épülete (Fotó: Darnai Zsolt gyűjteménye)
A helyi magyar tanítási nyelvű oktatás megerősítése György Mihály igazgató és helyettese, Sárkány Imre vezetői tevékenységét dicséri, akik a szocializmus központosító törekvései ellenére új iskolaépületet jártak ki (1984) a falunak. Mai szóval élve jó menedzserek módjára növelték a szakképzett pedagógusok számát, bővítették és korszerűsítették a taneszközök állományát, valamint a kor kihívásainak megfelelő tudást kínáltak a bakai tanulóknak. Így 1991-re egy nagyon jó kondícióval rendelkező magyar iskolát adtak át a következő nemzedékek szolgálatára.
.„Emberségről példát”
Eleink áldozatvállalásukkal, kitartásukkal, bátorságukkal is bizonyították, hogy számukra alapigazság: a magyar iskola léte a település jövőjének záloga. A háború idején megélt borzalmak, a diktatúra keltette félelem, a zsigereikben még érződő marhavagonok hidege ellenére is vallották:
aki iskolát alapít, épít és működtet a kisebbségi lét nehézségeinek dacára, az a helyi közösséget gazdagítja, az anyanyelvet őrzi, a kultúrát ápolja, az identitást szilárdítja, vagyis a magyarságot erősíti a jövőnek.
Nincs tehát felvidéki nemzetrész magyar iskola nélkül. Mert az iskola a minden.
Felhasznált irodalom:
Darnai Zsolt – Dr. Karaffa János szerk.: A magyarság kálváriája Bakán. Kényszertelepítések és deportálások 1945 után, Baka község önkormányzata, Baka, 2005.
A bakai Falu, Templom és Iskola című lap számai, Baka község önkormányzata, szerk. Darnai Zsolt.
Dr. Szerényi Ferdinánd: A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja 1918-1933, Pozsony, 1934.
