A napokban a szülői házban padlástakarítás közben számtalan régi újság, megsárgult irathalmaz közül kezembe került két szerény kis füzetecske. Ezek a hatvanas évek legelején megjelent meseválogatások voltak emlékeimben az elsők, melyekből esténként édesanyám felolvasott nekem, egy életre beoltva az olvasás szeretetével. Egy új, addig ismeretlen világ kapui nyíltak meg előttem; beavatottá váltam, egy csodálatos misztérium, a szépirodalom, s a költészet részesévé.
Hozzám hasonlón édesapám is szenvedélyes olvasó, még napjainkban, túl a kilencvenen sem telik szinte egyetlen napja sem olvasás, könyvek nélkül. Amikor sok évvel ezelőtt a saját könyvtáramat kezdtem megalapozni, úgy éreztem, nemcsak magamért teszem, hanem az utódaimért is, felbecsülhetetlen értékű szellemi kincset hozva létre és hagyva örökül számukra a könyvekkel.
Akkor még nem gondoltam, hogy idővel, az elektronikus kultúra elterjedésével a nyomtatott könyv egyre inkább háttérbe szorul, a mai fiatalok szemében haszontalan porfogóvá válik.
Pedig így van, bizonyítja ezt az eltávozott idős emberek holmijának felszámolása után szemétre kerülő könyvhalmazok szívszorító látványa és a mai fiatalok olvasás, irodalom iránti érdektelensége, s tegyük hozzá, az ebből adódó komoly szövegértési problémája is.
Az irodalom, az írás bizony nagy utat tett meg azóta, hogy emberősünk felkarcolta az első jelet a barlang falára. Talán örömét, bánatát próbálta kifejezni, vagy csupán meg akarta örökíteni élete valamely fontos mozzanatát, közölni kívánt valamit. A jelek a barlang faláról később pálcákra, csontokra, majd kő- és agyagtáblákra, végül pedig finoman cserzett állatbőrökre kerültek. A farostból készült papír feltalálásáig azonban még hosszú és viszontagságos utat kellett megtenni, nem is beszélve a könyvnyomtatásról.
Már államalapító Szent István királyunk is fontosnak tartotta, hogy tapasztalatait – írásos formában – fia számára megfogalmazza és örökül hagyja az István király intelmei című kódexben. Magyarország későbbi uralkodói közül Corvin Mátyás volt az, aki az ország igazgatásán kívül szívügyének tekintette a szellemi gyarapodás előmozdítását is. Hatalmas könyvtárának sajnálatos módon csak a töredéke maradt fenn; híres kódexei, a Corvinák egy részét felemésztette az idő, vagy elpusztította az országra törő ellenség.
Nagyon szép, értékes könyveket tartalmazó gyűjteményeket hagyományoztak ránk a gazdag nemesi családok is – többek között a Pálffyak és az Andrássyak, akik kellő műveltséggel rendelkeztek ahhoz, hogy felismerjék, a tudás az egyetlen olyan kincs, melyet nem kezdhet ki az idő.
Vagy mégis? Az idők, szokások, s értékek bizony változnak, s nem mindig kívánatos irányba. Mert a műveltség időközben befektetéssé, a könyv pedig a tudás hordozójából egyszerű, hol jobban, hol kevésbé eladható árucikké vált.
Hogy ennek, avagy a közízlés hanyatlásának tulajdonítható-e, nem tudni, de a könyvkereskedéseket egyre inkább megtölti a nívótlan „irodalom“, miközben az igazán értékes munkák felkutatása nem kis erőfeszítésbe kerül. A szerzők panaszkodnak, hogy nem fogy a könyv – amiből természetesen azt a következtetést vonják le, hogy nincs igény a műveltségre és a szép szóra –, ugyanakkor a könyvesboltok tele vannak a legújabb, tartalmukat tekintve kevésbé igényes, külcsín tekintetében viszont a jobb eladhatóság érdekében túldíszített kiadványokkal.
A mai olvasók többsége nem az igényes, tartalmas szépprózai műveket részesítik előnyben, hanem az olyan illusztrált kiadványokat, amelyek leginkább a „szórakoztató oktatás” kategóriába sorolhatók – elsősorban a különböző kézikönyveket, képes szótárakat, a kétes értékű „sikerkönyveket” és a gyakran helyesírási, stilisztikai és könyvszerkesztési hibákban bővelkedő ponyvairodalmat.
A gyermekkönyvek közül ma leginkább a filmvásznon is megjelenítetteket lehet eladni. A második helyen a képes lexikonok állnak, melyek legalább minimális ismeretanyagot tartalmaznak. Rosszabb a helyzet a felnőtteknél, a romantikus kiadványokon kívül főképp a már említett bestsellereknek van keletjük, melyek nem túlzottan késztetik gondolkodásra az olvasót.
Az emberek egy jelentős része pedig egyáltalán nem, vagy csak alkalmilag olvas könyveket (hogy milyeneket, arról már szóltunk, de legalább olvas). Azoknak a régi szép időknek már mindenképp vége, amikor az emberek könyvvel a kezükben tettek pontot a nap végére. A tévénézés, internetezés végül is sokkal kényelmesebb.
Hogy mindeközben így hogyan vesznek lassan, de biztosan a magyar szépirodalom kifogyhatatlan kincsestárának gyöngyszemei néhány generáció ideje alatt feledésbe, melyek több századot átívelően éltek a köztudatban, arra jobb nem is gondolni.
S hogy ezek ünneprontó gondolatok a magyar széppróza napja, illetve a nagy mesemondó, Jókai Mór születésnapja alkalmából? Meglehet… Viszont Mark Twain szerint „az az ember, aki nem olvas könyvet, semmiben sem különbözik attól az embertől, aki nem tud olvasni.” S ha szülőként, pedagógusként nem leszünk képesek az irodalom, az anyanyelv, a szép szó szeretetére nevelni gyermekeinket, s az olvasást felváltja a digitális szemét söprögetése, eljön az az idő, amikor írni-olvasni tudó analfabéták fogják rendezni az életünket. S ha jobban belegondolunk, egyre inkább úgy tűnik, hogy már el is jött…