Egy szupermarketben vásároltam. Akaratlanul is fültanúja voltam egy idős néni és a lánya vásárlásának. – Gyorsan mama, nem érek rá itt téblábolni, mondd már mit akarsz még? – kérdezte a fiatal nő és idegesen toporgott a kocsi mellett.
A mamának nevezett nénike bizonytalanul nézett körül a hatalmas térben. Olyan látszatot keltett, mint egy riadt kismadár. Halkan mondogatott valamit, amire a lánya hangosan és idegesen válaszolt.
„Az a másik sorban van, siessünk már, ott van a hátad mögött, ne bénázzál, mért nem éred el? Megőrülök itt, találgatsz mindig – ilyen és ehhez hasonló szavak hagyták el a nő ajkát. A nénike riadtan tipegett mögötte. A kasszánál sorakozva azt mondta bizonytalanul: tán még liszt is kellett volna. A fiatalabb szűnni nem akaró méltatlankodás közepette nógatta, hogy gyorsan hozza már a lisztet, itt van a mögöttük lévő sorban. A néni elment a lisztért. Nem tudom, hogyan történt, de amikor fizettek, kiderült, hogy lyukas a zacskó és csorog a liszt. A fiatal nő hangos méltatlankodás mellett pakolt, a néni megfogta a zacskót és vitte. Egyik kezében a zacskót fogta, a másik tenyerét alá tartotta, amibe szóródott a liszt. Megalázottan lépkedett a lánya mögött. Rossz érzés kerített hatalmába, szégyent és szomorúságot éreztem. Szégyenkeztem a fiatal nő helyett. Próbáltam őt mentegetni magamban, hogy talán rossz napja van. Na de ennyire?
Saját gyermekeimre gondoltam hálatelt szívvel és a felhívásokra, amit az egészségügyi válság kialakulása kapcsán oly sokat hangoztatnak: vigyázzunk az idősekre, vásároljunk be a számukra, kíméljük meg őket a tömegtől, hiszen ők vannak a legnagyobb veszélyben. Gondolatban áldást küldtem a néninek és a lányának is. Úgy éreztem, neki van a legnagyobb szüksége rá.
A másik eset szintén élelmiszerboltban történt. Fiatal házaspár vásárolt egy cserfes kislánnyal. Felfigyeltem, mert több ízben megütötte fülemet a „mama” szó.
Láttam a férfi kezében egy csíkos papírdarabot, amire bizonyosan a „mama” írta fel, mit kell vásárolni. Több alkalommal kerültünk egy sorba és minden alkalommal hallottam a fejtegetést arról, hogy mi volna jó még a mamának. Vegyünk több olajat – mondta a férfi, mire a felesége azt mondta: csak ennyit írt fel, talán még van otthon is. Végül még egy olaj a kocsiba került. A kislány több alkalommal hangosan sorolta mit kellene még vinni a nagymamának, mert ő tudja, hogy ezt is és azt is szereti, és mi van akkor, amikor ő segít a mamának sütögetni, és hogy a mamának mi minden van az éléskamrában, és mi volt az, ami a múltkor elfogyott… Haladtak és pakoltak tovább, gondosan járva végig a polcok között. – Még ezt is vigyünk, nem baj, ha nem írta fel, úgy is én állom a cekket – hallottam még utoljára a férfi hangját.
Jó volt ezt hallani. Milyen szerencsés a mama – gondoltam. Eszembe jutott a másik néni, és éreztem a hatalmas különbséget a két gyermeki hozzáállás között, mely a végleteket tükrözte.
A két történet este zárult le számomra, amikor a rádióból egy vallási műsorban a következő Ige és annak magyarázata hallatszott:
„Az ifjaknak dísze az erő, az öregek ékessége pedig az ősz haj.” Példabeszéd 20, 29.
Az ifjak ereje azért lehet dísz, mert az öregek ősz haja is lehet azok ékessége. Az ifjak ereje nem fenyegeti az öregeket, nem sugallja azt, hogy: nem kellesz már, gyenge vagy, haszontalan vagy.
Az ősz hajú öregek pedig nem vetik meg és nem nézik le a fiatalok kitörő erejét. Egymásra utaltak, egymást tisztelik és támogatják abban, amijük van, ott és akkor, amikor szükséges – szólt a magyarázat.
Okuljunk belőle.
