Ma két éve annak, hogy Pogány Erzsébet itthagyta e földi világot. Ha a királyfiakarcsai Magyarok Nagyasszonya szobrát látom, úgy érzem, mintha ő tekintene ránk felülről. Nem csak azért, mert elévülhetetlen érdemei voltak az emlékmű felállításában.
Talán Rieger Tibor szobrászművész, aki barátja és munkatársa is volt, róla mintázta a szobor arcát? Ez tulajdonképpen mindegy, a fő, hogy a mű elkészült.
„Jött, mint egy futó csillag az égen, s amikor a zenitet elérte: ott állva maradt; nem tűnt el, nem hullott alá. Most is úgy ragyog, mint akkor” – jutnak eszembe Erzsébetre gondolva Jókai Petőfiről írt szavai. Érdekes egybeesése a sorsnak, hogy nagy írónk éppen akkor mondta ezeket a szavakat, amikor a költő születésének 59. évében jártunk. Ahogy Erzsébet is annyi volt, amikor megtért a Teremtőjéhez.
És mit láthat, ha fentről ránk tekint? Lássuk be, hogy a felvidéki magyar közösség helyzetét tekintve nem jót.
„Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyüség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.”
(Petőfi Sándor: Szörnyű idő)
Trianon után 100 évvel láthatja, hogy a szeretett Felvidékén fogyunk, már nem vagyunk ott sem az európai parlamentben, sem a pozsonyi törvényhozásban. Valószínűleg azért sem, mert azt a sérelmeken való felülemelkedést, amelyet mindig sürgetett, nem voltunk képesek a gyakorlatba is átültetni. Még most, a nemzeti összetartozás évében sem, holott tudjuk, hogy csak magunkra számíthatunk. A megbocsátás nem a kiválasztottak kiváltsága, hanem mindannyiunké!
Erzsébetünk tudatosította, hogy a felbukkanó sikertelenségek, akadályok nem törhetnek meg bennünket, a küldetés a fontos. Amíg van legalább egy elkötelezett ember nemzetünk közös ügyei mellett, addig nem csak a remény él, hanem csüggedni sem szabad. Ez éppúgy érvényes Somorján, ahogy a Kárpát-haza bármelyik településén. A küldetését mindenkinek magának kell megtalálnia. Ő ismerte a célhoz vezető utat, mert tudta:
„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
(Ady Endre: A Tűz csiholója)”
Pogány Erzsébet bátran és haladéktalanul cselekedett, amikor kellett. Tette ezt a Szövetség a Közös Célokért társulás vezetőjeként a közéletben és szerettei körében egyaránt – lehetett szó Esterházy Jánosunk szellemi hagyatékának ápolásáról, a nehéz helyzetben lévő családok támogatásáról vagy egy-egy kezdeményezés felkarolásáról. A gyorsan hervadó politikai tündöklés helyett a maradandó értékekre összpontosította a figyelmét.
Tulajdonképpen bátorság volt a hírportálunk létrehozása is a semmiből, és fenntartásának folyamatos biztosítása. És – reméljük, hogy örömmel – láthatja azt is, hogy továbbra is követjük az irányt, holott voltak, akik kárörvendően csaholva várták a megszűnésünket.
Láthatja azt is, hogy emlékét ápoljuk, Emlékkönyv jelent meg róla, és számos díjjal méltányolták életművét. Olyan díjakat is, amelyeket éltében minden bizonnyal inkább másoknak próbált volna kiharcolni.
Két éve éppen anyák napja volt, amikor magához kérte őt a Mindenható. Anya volt ő is, három unokájának örvendezve, de ugyanakkor gondoskodó édesanyaként tekintett a felvidéki magyar közösség tagjaira is.
„Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő, –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.”
(József Attila: Mama)
Most látjuk, milyen óriás Ő.
