Azokat a rövid történeteket nevezem egyérintőseknek, melyek másokat, engemet is elgondolkodtatnak. Megállítanak pár percre zaklatott, rohanós (mi és ki elől is futunk?), világjárványos napjainkban. Lelassítják kicsit lépteinket. Ne rohanj annyira! – mondjuk olykor magunknak vagy annak, akivel éppen együtt megyünk valahova, de csak vágtázik előttünk, nem tart velünk lépést, nem lassít oda hozzánk. Talán semmibe sem vesz. Ilyenek vagyunk legtöbben…
Csak vágtázunk – de hogy hova, merre, miért? Vagy ezek már a filozófia, a bölcselet, a Biblia kérdései? Szóval, egyérintős történeteket fogok majd mondani. Hogy egymáshoz lassítsunk kicsit. Vagy Istenhez. Aki mint tudjuk, soha nem rohan, nem késik, mindig időben érkezik. Valahogyan így kellene nekünk is – amíg van időnk. Vagy amíg még az időben vagyunk, mert még itt vagyunk a földön. És ezen a földön…
Hulló falevelek, szívemre hullva
Nem szeretnék érzelgős, túlfílinges lenni, de ilyenkor a tél előtti őszi lombhulláskor sok minden jut az eszembe. Nem csak nekem. Mindenkinek. Ebben a pandémiás időben például az is, hogy jövőre látom-e az érett színek csodaszép varázsát, azt a lefele táncoló levélvilágot, ahogyan a sárgult vagy rozsdaszínű, s vörösre izzott levelek elmúláskeringőjüket lejtik egy-egy kertben, parkban, domboldalon vagy éppen temetői szélcsendben?
Rám hullanak majd vagy látom másra, másokra, kinyújtott kezemre hullani őket? És egyáltalán lejtik-e jövőre ilyenkor halk táncukat a faágakról őket leparancsoló nehézkedési törvény szótlan utasítására? Lesz-e még 2021-ben is életre növesztő hatalmas fagazdájuk vagy valamilyen roppant erő vagy titkos fertőzés, ismeretlen szú a virág és levélhozó fákat is leteríti? Nem tudjuk.
Csak egyet érzékelek most, ma: ezek a különös elmúlásbálban föld fele keringő színes levélcsodák már a földi elmúlás foglyai. Mit sem tudva halálukról, hullnak le társaik közé a hűvös-nyirkos avarba. Engedelmeskedve egy felsőbb parancsnak: az elmúlás parancsának, az Élet Parancsnokának….Szívemre hullva, ti apró-nagyobb levelecskék, halk dallamait pendítitek meg egy különös elmúlás ódának, és üzentek, valami másról, mint amik vagytok…
Ágyazzon meg nővérke, de ne úgy…
Pandémiás világunk sok fura és mégis igaz história terméséből hozom egyérintős történetemet. Valahol Magyarországon, valahol Európában, valahol a földgolyón, 2020 őszén történt. Két súlyos beteg ugyanabban a kórteremben. Az egyik ezt mondja az ügyeletes nővérnek:
„Ágyazzon meg nekem, nővérke, kérem, úgy, hogy ne lássak ki folyton ezen a nyomorult ablakon. Nem bírom elviselni a hulló falevelek látványát. Folyton a halálra emlékeztetnek”.
A másik beteg is megszólal erre:
„Nővérke, kérem, olyan jó, hogy kilátok az ablakon. Láthatom a színes, lassan hulló, alámerülő leveleket, egyiket a másik után, amint engedelmesen, nem tolakodva, a maguk útján aláhullanak. Kecsesen. Ez olyan szép, mert ilyen az elmúlás. Én is így szeretnék meghalni”.
Ilyenek vagyunk. Az egyikünk így látja, a másikunk meg amúgy. Mindenki másként értelmezi a hulló faleveleket, öntudatlanul sugárzott üzenetüket, azt a jelzéssokaságot, amit bennünk kiváltanak. A szívünkre hulló levélüzeneteket. Életről, halálról, lejtmenetről és önmagunkon túlmutató túlnani világról. Őróla, Aki túlnan van, de idelenn is, s idelát, átlát és belelát, Aki számon tartja a hajszálunkat és a fűszálakat, Aki ismeri vesénk titkait és legtitkosabb gondolatainkat.
Aki úgy tart számon bennünket, hogy ha csak milliárdnyi töredékét mi számon tartanánk Őróla, szaváról, Igéiről, csodálatosan szép lenne még a tél is, a kórházi ágy is otthonosabbá válna, s nem rettenne meg az emberszív a halkan haldokló falevelek szívbemarkoló búcsúszimfóniájától. Ha ez így lenne, sokan hihetnék,
a lehullás valami nagy és csodálatos felemelkedés kezdete. Mert a mélyben is Annak kezébe hullunk, Aki megalkotta életünket, és Aki számon tartja hajszálainkat és sorsunkat is.
Akinek nem számok, nem esetek vagyunk, nem arc nélküli tömegemberek, nem manipulálható és menthetetlenségre ítélt valakik. Hanem drága gyermekei, mert Ő Atyánk, Aki hazavár az árnyékvilágból a sokdimenziós csodaországba, Isten Országába, ahol olyan fák hozzák majd leveleiket, amelyek életet adnak és tartanak meg örökre. Olyan leveleket, melyek nem hullanak le egy évszakos virágzás, tombolás és levélszerelem után, hanem az élet fáján, az új Jeruzsálem főutcáján tizenkétszer virulnak évente.
Ott minden egyes hónapban lesz levélfakadás, s a hónap végén nem a pusztulás, elmúlás avarjába hullanak majd le a levelek. Hanem a leírt ígéret értelmében annak a fának a levelei a népek gyógyítására szolgálnak majd (Jelenések 22,2). És semmi sem lesz többé átok alatt a városban.
Szürreális? Csak annyira, mint azoknak a festőknek a képei, melyek ma euró-, és dollármilliókat érnek, mert a valóságról, az igazi valóságról szólnak, üzennek különös színeikkel, formáikkal, látomásaikkal. S onnan, az új Jeruzsálemből nézve majd ez a mi pandémiás, bűnös, minden évben elmúlás törvényeknek, halálparancsnak kitett világunk lesz majd abszolút szürreális, valószínűtlen.
Csak onnan nézve, ahol majd mindenki felteszi ezt a meglepő kérdést: Hogyan is lehetett abban az árnyékvilágban egyáltalán élni? Úgy, ahogy. Ahogy lehetett. Ahogyan lehet. Csak úgy, hogy már ott is a nagy Úrnak, az új Jeruzsálem Urának a vendégei voltunk…
Ott túl ezen a világon nem fogunk többé egyérintős történeteket fogalmazni, mert a nagy sokaság hatalmas hangon szól majd: „Halleluja, az üdvösség, a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké, mert igazak és igazságosak az ő ítéletei…” (Jel 19,1-2). S megszólal majd az égi Hegyi Beszéd boldogmondása is: „Boldogok, akik megmossák ruháikat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba. Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot” (Jelenések 22,14-15).
Szívemben gyászolom négyezernél több koronavírus-áldozat honfitársamat
Ez az egyérintős földi-égi gondolatsor visszhangzik lelkemben, miközben gyászolva gondolok 2020 novemberében már négyezernél több koronavírusban elhunyt honfitársamra, akiknek, és sokezernyi hozzátartozójának, szeretteinek nem lesz idén szép adventjük, s az elmenteknek már ezeket az üzeneteket senki nem fogja elmondani.
De advent jön Isten akaratából, s Aki elhozza 2020 adventjét, ha kegyelmes lesz hozzánk, már e hétvégén, az első adventi vasárnapon, üzen nekünk a hervadó és az örökre zöldellő faleveleken keresztül is. Boldog ember, aki meghallja ezt a leheletfinom üzenetet az Általa finomhangolással megalkotott és fenntartott világmindenség téridő koordinátájában, Magyarországon, s a télen is gyönyörű Kárpátok alatt…