A kommunista hatalom bukásának évében – 1989-ben – születettek, ez év (2008) tavaszán érettségiznek. Micsoda boldogság: előttük a világ. Micsoda teher: előttük a világ. Milyen világ? – ez a nagy kérdés.
Amikor 2004. május elsején csatlakoztunk az Európai Unióhoz és számba vettünk mindent, amit ez a csatlakozás hozhat számunkra, pl. a vámhatár megszűnését, az útlevél nélküli utazást, a vállalkozások és a munkavállalás szabadságát, a bármelyik egyetemre való beiratkozás lehetőségét, a kedvezmények egyetemességét és a lehetséges üzleti korlátozásokat is, az 1870-ben született nagyapám jutott eszembe. Ha most élne, azt mondaná: mindez már egyszer volt. Ha az emlékezet nem csal, száz évig tartó vargabetűvel oda jutottunk vissza, ahol akkoron voltunk – vagy még oda sem? Haladás ez, vagy egyhelyben topogás?
Sem ez, sem az, hanem a minket gúzsba kötő rosszakarat fölött arattunk győzelmet oly módon, hogy annak kiagyalói is velünk együtt váltak részeseivé az egyetemes rendszernek.
Újraindulás, de nem onnan, ahol megszakadt a természetes fejlődés, mert eközben a világ haladt előre.
Elrugaszkodtunk onnan, ahová kárhoztattak bennünket Trianonban.
Néhány éve, (2002-2006 között) az akkori szlovákiai parlamenti ellenzék egyik politikusa, aki most az éppen hivatalban lévő szlovákiai kormány alelnöke (Dusan Čaplovič), kijelentette, hogy a magyarok azért hívei az Európai Uniónak, mert abban reménykednek, hogy az rövidesen szétesik, mint minden birodalmi elvű szerkezet, és a magyarok területileg meggyarapodva kerülnek ki onnan. Ő, és a mostani miniszterelnök pártja akkor azon a véleményen voltak, hogy az európai integráció ördögtől való, amit azért kell féken tartani, hogy ellenőrizhető legyen.
A felvidéki magyarok a rendszerváltozás óta valóban az európai integráció elkötelezettjei voltak, hiszen aki nem is tudta, érezte, hogy ez hozhatja vissza azokat a természetes kapcsolatokat ebbe a térségbe, amit a csehszlovákizmus tönkretett. A csehszlovák politika abban reménykedett, hogy olyan hidat alkot kelet és nyugat között, amelyen ő szedi a hídpénzt és határozza meg, ki haladhat át rajta. Az európai integráció az ehhez hasonlatos terveket lerombolta.
Viszont nem árt időnként felfrissítenünk az emlékezetünket. Szlovákia sem lehetne az Európai Unió tagja, ha mi magyarok ebben nem segítünk. De segítettünk, mert érdekünk volt, hogy a szülőföldünk ugyanannak a szövetségi rendszernek legyen a része, amelynek része Magyarország is. A nemzet így lehet együtt a szétszakítottságban – jó, ha ezt tudatosítják a magyar euroszkeptikusok és azok is, akik a rövidebbjét húzták az integrációnak. A hátrányokért okolják a kormányt vagy a minisztert, ne az eszmét.
Emiatt vált fonákká Szlovákiában a politikai helyzet 2008 januárjában. A jelenleg ellenzéki pártok miért tettek keresztbe az európai integráció szervezetét megújító Lisszaboni Szerződésnek, hiszen eddig az integráció hívei voltak, és azok a kormánypártok miért sürgették a szerződés parlamenti jóváhagyását, amelyek korábban akadályozták Szlovákiának az Európai Unióhoz való csatlakozását? Nagyon sokan nem értették és bírálták emiatt a magyarok közül is a Magyar Koalíció Pártjának politikusait és parlamenti képviselőit. Egy pillanatra ez a magatartás kiverte a biztosítékot Brüsszelben is – veszélyeztetjük az Európai Unió további fejlődését. Noha a januári parlamenti ülésszak előtt kimondtuk, a lisszaboni szerződést elfogadjuk, de megszavazásának a késleltetésével hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a kormánykoalíció egy, a sajtószabadságot korlátozó törvényjavaslatot akar elfogadtatni a parlamenttel.
Két hónapon át ebben a politikai lázban égtünk, köszönhetően az újságíróknak is, hiszen a sajtótörvény javaslata róluk is szólt, nem csak kiadóikról és a sajtószabadságról. Az eredmény megszületett, még ha ez nem is a teljes siker. A legfontosabb sajtókorlátozási elemet sikerült eltávolítani: a büntetéseket és a minősítéseket. Egyedül a válaszadási jogban nem sikerült elérni azt, hogy ne lehessen visszaélni ezzel a joggal. A kormánypárti többség így szavazta meg a sajtótörvényt, amelynek a megváltoztatására ebben az évben már nincs esély. Egyébként is, a válaszadási joggal a politikusok oldalán csak a gátlástalanok fognak visszaélni, az újságírói oldalon pedig az erkölcsteleneknek van rettegni valójuk. Akik mindkét oldalon tisztességesek maradnak, azoknak nincs mitől félniük.
Április második hetében jutottunk el ahhoz a pillanathoz, amikor mindenkinek színt kellett vallani. Elismerjük-e, hogy a sajtótörvény ügyében eljutottunk a határvonalhoz? Ha igen, nincs okunk és jogunk veszélyeztetni az Európai Unió további fejlődését.
A jelenlegi szlovákiai ellenzék ezen a ponton három részre szakadt. A szlovák kereszténydemokraták eldöntötték: a Lisszaboni Szerződés számukra elfogadhatatlan. A szakadárok ellene fognak szavazni, a bennmaradtak kivonulnak a szavazásról. A bukott miniszterelnök – Dzurinda – pártja nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, hogyan őrizze meg vezető szerepét az ellenzéki körben. Végül úgy döntött, hogy májusban feltétel nélkül megszavazná a szerződést, ha közben sor kerülne a jelenlegi és a volt miniszterelnök közötti négyszemközti egyeztetésre, de miről, azt nem árulta el. Az MKP szerint pedig a sajtótörvény elfogadása után nem volt további ok a Lisszaboni Szerződés megszavazásának az elodázására.
A szavazás körüli botrány két okból keletkezett.
Sikerült felheccelni az újságírók egy részét: mi lesz akkor, ha működni kezd a válaszadás joga? – nem lehet használni a tollat felelőtlenül.
Dzurinda, az MKP logikus viselkedése miatt elveszítette ellenzéki vezéri szerepét. Ezért vált hisztérikussá. Sikerült maga mögé állítania az újságíróknak a sajtótörvény által érintett gátlástalanabb részét és támadta az MKP-t.
Ebből több régi és új tanulságot lehet levonni.
Az egyik: soha sem szabad cselekedni a pillanatnyi benyomások és egyéni érdekek hatására.
A másik: soha sem szabad elfelejteni a politikai partner gáncsait. Márpedig Dzurinda számláját elég sok ránkmért övön aluli ütés terheli, pl.: ellenséges magatartása Malina Hedvig ügyében; a Beneš-dekrétumok érinthetetlenségének a megszavazása; a jelenlegi nyolc megyés közigazgatási rendszer, amelyet a kormány döntésének ellenében az ő kormányfői utasítására támogatott a pártja; a 2006-ban folytatott MKP-ellenes fellépései; az Európai Néppárt elnökségében ő támadja elsősorban a magyar javaslatokat stb.
A Magyar Koalíció Pártja és a szlovákiai magyarok szempontjából négy vonatkozásban volt fontos, hogy parlamenti képviselőink megszavazták a Lisszaboni Szerződést:
– az MKP a korábbi követő politikáját felcserélte egy konstruktív helyzetteremtő magatartással;
– megerősítettük helyzetünket az Európai Unión belüli együttműködésben, ami azt jelenti, hogy eredményesebben tudunk majd fellépni ügyeink képviseletében;
– a belpolitikában ezen alapozva több eséllyel tudjuk érdekeinket érvényesíteni, aminek legközelebbi próbája az oktatásügyi törvény lesz;
– javítottuk az MKP belpolitikai pozícióját, mert 2006-ban kisodródtunk a peremre.
A tanulságok és a nyert esélyek szempontjából kell tehát a helyzetet és a körülményeket értékelnünk. Egy fő célunk van, hogy megmaradjunk és boldoguljunk szülőföldünkön. Minden cselekedetünket és lépéseinket ennek kell alárendelni.
Duray Miklós (megjelenik a holnapi Szabad Újságban)
